Ugrás a fő tartalomra

Hajmási Péter

Gregor Bernadett Karády Katalin dalokat énekel Edmontonban a Magyarok Házában! Ott a helyünk. B-nek hivatalból mindenképpen. Szedelődzködik, hogy indulnia kell, végül hirtelen felindulásból mind a négyen a kocsiban találjuk magunkat. Végülis, itt Kanadában minden érdekes.

A klasszik művelődési háznak megfelelő épületben gyülekeznek a népek, nagy részük 80 körüli, az alkalomra kiglancolt, jó bőrben levő népség. Akiről véletlenül mégis megállapítom, hogy bizony, így hatvan körül feltűnően elhagyta magát, utólag kiderül, hogy 85 éves. Egyetlen oxigéncsöves nénike van, akinek a gépe az előadás egy pontján pittyegni kezd, de végül nem ő, hanem L. lesz rosszul, mert azt hiszi, hogy épp most hal meg a néni.

Gregor Bernadett arcjátékát vélhetőleg (nem) csupán a botox fékezi: úgy látszik egész teste, beszédhangja is befeszülhetett a sok kezeléstől. Vásári a szókincse és a bársonyruhája,  jobbján valami lagzimulatságról szalajtottnak tűnő szintis csávó. Az összkép egészen elbűvöl. Katartikus művházhangulat, minden esetlenségével imádom.

A fények profik: az itteni baráti házaspárból a srác teljesen rá van kattanra a műkedvelő világítástechnikára, más városokba is jár magyar rendezvényekre világítani

Egyébként az énekesnőn nem lötyög a színpad, hangja betölti teret. Ráadásul váratlanul betoppan Hajmási Péter is. Mit betoppan, berobban. Harminc ember a teremben énekli, tapsolja. Meg hogy János legyen. No nem táncrapördülősen, sokkal inkább szégyenlősen. És ekkor eszembe jut, hogy ki van festve a szemem, nem sírhatok, pedig nagyon kell. Mert nézem ezeket az embereket, ahogyan az Emke és a János hegy a szemük előtt, ahogyan ezek a végtelenül együgyű slágerek életre kelnek bennük és segítenek letapogatni az emlékképeket  Magyarországról, Budapestről. Mint ahogy a világtalan ember keze járja  a tárgyak kontúrját: Hajmási Péter az az érzékszerv most, ami a lehető legélesebben tudja láttatni innen az otthon részleteit.

A műsor utáni beszélgetések szintén megrázóak, de máshogy. Ebben a közegben gyerekeink aranyat érnek a velünk idős szülők szemében: igazi, magyarországi barát lehetősége sejlik fel bennük az ő gyerekeik számára. Hm. Furcsa élmény itt magyarok közé kerülni.  Mert hirtelen a szemükben mind  Hajmási Péterek leszünk, velünk tapogatnák le az ottot. Talán az öregúr szemében is, aki bár hatvan éve itt él, unokái már nem is beszélnek magyarul, mégis boldogan keresi a mi társaságunkat.


 



Megjegyzések

  1. Hohóóóó! Örülök, hogy voltatok - majd mesélek, nekem New Jersey-ben, ahol tanítottam, és nagy magyar kolónia van, annyi hasonló élményem volt anno. Éljen János :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ma is és ma is és

ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük,  mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.    És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem,  de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.  Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssü...

Hogyan lett műanyag karácsonyfánk?

Az úgy volt, hogy akkor lettem gyanús magamnak, amikor a halloweeni gusztustalanságok elkezdtek tetszeni. Sőt. Nem kell mélyanalízis, hogy felismerjem, hogy tulajdonképpen kifejezetten izgattak. Tekintetem folyton kutatta az utcán az újabb és újabb szörnyűségeket. Egy-egy zombi megtekintésére odarángattam a családot esténként. A műanyag varázslat kifejezetten magával ragadott. Ez azért is különösképp figyelemre méltó, mert azt hiszem, életemben nem néztem rá korábban egy zombi, vámpír vagy csontváz jelmezre, voltaképpen meg sem tudtam különböztetni őket, mert agyam egyöntetűen a "hülyeség" címkét ragasztotta rájuk, ami a további formai-tartalmi differenciálásnak egy csapásra útját állta. Elmúlt a Halloween, és azon nyomban karácsony lett. Nem viccelek, tényleg. Csak azért nem írtam róla korábban, mert meg kellett küzdenem azzal, hogy térdig járunk  a karácsonyban, amikor még advent sem volt: fehér utcák és a lakásokban-utcán szaporodó karácsonyfák, fényízléstelenségek. Ahogy...

NEMECSEK- csupa nagybetűvel

Az, hogy egy sima nyilvános bemutatkozáskor hozzáteszed, hogy she/her vagy éppen hogy she/they itt teljesen normális. Én azonban még nem tudtam soha megtoldani a nevemet a nemi rangommal, címemmel. Nem tudom kimondani, mert zavarba hoz.  Egyrészt úgy, ahogyan anno a hátam mögé néztem, hogy kivel beszélnek, amikor először tanárnő nek vagy anyuká nak neveztek. Éppen így elég szűkösnek érzem (és magamra egyáltalán nem passzolónak) a nő címkét. Egyszerűen mert nem tudom mi az. (Ahogy egyszer Zs. mondta, hogy egy szülőin körülnézve látod a csupa retikülös anyukát, és te elhűlve konstatálod, hogy te bizony soha de soha nem leszel nő .) Mondjuk azon kiakadnék asszem, ha valaki azt mondaná rám, hogy ez a fiú tiszta hülye mert ilyeneken gondolkodik . De ez az én kis nyomorom. Viszont az is zavarba hoz, csak egészen másképp, hogy más  úgy mutatkozik be, hogy she/her vagy he/him. Olyan férfiak és nők, akiknek látszólag nem tisztázandó a kérdés. A világ legtermészetesebb módján illesztik...