Ugrás a fő tartalomra

A Másik oldal

Szóval az öregúr fia, a kisöregúr (68), aki Costa Ricában lakik a COVID óta, mert ott nem volt kijárási tilalom, ellenben szabadon kenuzhatott a krokodilok között mindvégig, most néhány hónapja Edmontonban van, és maga is eljött az öregúr másik gyerekének a házába, aki 69 évesen vagányan wakeboardozik (=motorcsónak vetette hullámokon szörfözik kötél nélkül) a kert aljában megbúvó tavon, és bár a pasijának nem olyan motorcsónakja van, amit direkt erre a célra veti e sporthoz a hullámokat, 5 percig simán siklik esés nélkül a házilag beépített hullámvetőn.
Meg eljöttek a gyerekkori barátaik is a partira. Kenuzás, vízideszka, sasfészek-lesés, grillezés, kürtőskalács. Ez volt a progi. És akkor én, az asztalnál a baráti házaspár kérdésére az idegennyelv csalfa védőbúrája alatt ücsörögve kiböktem: bejártam az egyetemre indigenous studiest tanulgatni. Néma csend. Pengévé feszülő szájak, a házaspár keresi egymás tekintetét. A nő nyel egyet, majd összeszedi magát és igyekszik hangsúlyával tompítani a benne tomboló hurrikánon: "nem kell ám mindent elhinni amit mondanak". A vendégbarátság és az igazságérzetem a mérleg két serpenyőjében. Keresem a mondatokat, amik még igazak, de elkerülik a konfliktust. Mellettem a gyerekek - na bakker, anyuka, most tanítod őket hazudni vagy... Aztán felállunk az asztaltól, megyünk tekerni a kürtőskalácsot. Hallom máris, hogy a nő adja továbba hírt, indigenous studiest hallgattam, és most épp banock-ot csinálok (Indigenus kenyér). A helyzetet visszahoztuk, ketteseben beszélgettünk a sütés alatt, a karamelizálódó cukor nem engedte megkeseríteni az egyébként pompásan sikerült napot. És Igazából csak azért mesélem az egészet, mert tényleg csak egy rövid, bizonyos értelemben érdektelen intermezzo volt, és semmit nem vett el a nap öröméből, de... fájdalmasan profinak bizonyultam a nagyon is ismerős vita elkerülésében. És igen, tudom, nagyjából tudom, hogy elnyeltünk így egy residental school tagadásos kört, egy társadalmi túlkompenzálósosat (miért támogtajuk őket, dolgozzanak); egy relativizálósat (miért pont azt az állapotot kéne visszahozni a történelemből, amikor ők voltak többen; minden népcosportnak megvan itt a maga sérelme). Így hát maradt a szalonrasszizmus a bevándorlók országában, ahol a népesség több mint egyharmada nem "fehér" kanadai. Egy magyar - osztrák származású pár házában.

 
A képen az látszik, hogy L küzd, hogy felálljon a deszkára. Ha sikerülne, utána eldobná a kötelet, és siklana a másik képen látszódó hullámokon.



Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Narancssárga Póló Napja

Pénteken minden gyerek narancssárga pólóban megy suliba, hétfőn munkaszüneti nap lesz, juhéj! Illetve hát... Otthon március 15-én vagy október 23-án erősen kell dolgoznom magamon, hogy ünnepnek tekintsem ezeket a napokat, vagy hogy ott és akkor bármiféle érzelem tapadjon hozzájuk. (Kivéve, hogy március 15-én van P. szülinapja:) Nyilván a mögöttem húzódó sok évtized, a megélt rendszerek folytonos interpretációs kérődzése sem könnyíti meg a dolgom. Meg hát a kis önző, de el nem ítélhető hurrá, ma nincs munka öröme sem segíti a kapcsolódást. Most itt, ebben a kontextusban szabad vagyok ezektől a terhektől. Lehet, hogy ezért, nem tudom. De a narancsárga póló napjának gondolatától simán elsírtam magam már vagy háromszor. Kanadában 1831 és 1996 (!) között több mint 150 ezer őslakos gyereket szakítottak el a szüleiktől és vittek egyházak által vezetett iskolákba asszimilácós céllal.  Every child matters Ezek közül a gyerekek közül a legfiatalabbak ma harmincas éveik végein is járhatnak. ...
7 megjegyzés
További információk

...nem csalok

Az úgy volt, hogy amikor leszálltunk félkómában augusztusban a repülőről, akkor Alex, aki várt bennünket, hogy ideiglenes telephelyünkre szállítson, úgy érezte, hogy itt az idő friss ismeretségünk hajnalán, hogy megossza velünk a nagy újságot: van ám Edmontoban olyan környék, aminek csodájára járnak az emberek Halloweenkor, úgy kirittyentik a lakók a házuk táját. Mondanom sem kell, ott és akkor hogy feldobott a hír... Aztán úgy egy hónappal ezelőtt bőszen tekerek hazafelé, amikor az első csontvázkéz kinyúl felém a földből. Éppen anyuékkal voltam messengerben, rögtön élő közvetítést is kaptak az előkertben látható további kalickába zárt madárcsontvázakról, sírkövekről és giga méretű pókhálókról. A hullák gyors szaporodását kezdtük megszokni. Mondjuk azért a fehér ruhás szellemnéni, aki a kertben üldögélt csipkés kis ruhácskájában okozott némi fenforgást. A kezében lévő fehér bodros csészikéjét egy óvatlan pillanatban ugyanis a szájához emelte. Az első sikollyal kísért riadalmunk és a gy...
2 megjegyzés
További információk

Jogsi

Eleve be voltam tojva némiképp az idegen országban való vezetéstől. Gergő jótanácsával és Zsófi sztorijával a zsebemben indultam az új kontinensre: Csak egyet mondok, ha megállít a rendőr, ne kezdj a jogsid után kotorni európai módra, hagyd a kezed a kormányon és ne mozdulj, mert azt hiszi, fegyverért nyúlsz, és fejbe lő. Aztán mondogathatjuk magunk között, hogy ÁÁÁÁgi, hát nem megmondtam?  Zsófi története nem hipotetikus, maga a valóság: egy kis kaland után a földön a kezükre ülve találták magukat a lopottnak vélt autójuk mellett. Persze tudtam, ezek az USA-ban történtek (vagy, Zsófi?), ez pedig Kanada és én vagyok. Nem riasztanak vissza a jókedélyű ismerőseim hülyeségei. No para.  Mégis, egy bérelt autót megkarcolni, ne adj isten behorpasztani -- a gatyánk megy rá. És az automata váltóról nem is beszélve. Ennek kapcsán szintén a fent nevezettektől kaptam tanácsot: Gergő azt mondta, üljek a bal lábamra és nem lesz baj (most látom, ez a különböző végtagokra ülés ezen a kontine...
1 megjegyzés
További információk