Szóval az öregúr fia, a kisöregúr (68), aki Costa Ricában lakik a COVID óta, mert ott nem volt kijárási tilalom, ellenben szabadon kenuzhatott a krokodilok között mindvégig, most néhány hónapja Edmontonban van, és maga is eljött az öregúr másik gyerekének a házába, aki 69 évesen vagányan wakeboardozik (=motorcsónak vetette hullámokon szörfözik kötél nélkül) a kert aljában megbúvó tavon, és bár a pasijának nem olyan motorcsónakja van, amit direkt erre a célra veti e sporthoz a hullámokat, 5 percig simán siklik esés nélkül a házilag beépített hullámvetőn.
Meg eljöttek a gyerekkori barátaik is a partira. Kenuzás, vízideszka, sasfészek-lesés, grillezés, kürtőskalács. Ez volt a progi.
És akkor én, az asztalnál a baráti házaspár kérdésére az idegennyelv csalfa védőbúrája alatt ücsörögve kiböktem: bejártam az egyetemre indigenous studiest tanulgatni.
Néma csend. Pengévé feszülő szájak, a házaspár keresi egymás tekintetét. A nő nyel egyet, majd összeszedi magát és igyekszik hangsúlyával tompítani a benne tomboló hurrikánon: "nem kell ám mindent elhinni amit mondanak". A vendégbarátság és az igazságérzetem a mérleg két serpenyőjében. Keresem a mondatokat, amik még igazak, de elkerülik a konfliktust. Mellettem a gyerekek - na bakker, anyuka, most tanítod őket hazudni vagy... Aztán felállunk az asztaltól, megyünk tekerni a kürtőskalácsot. Hallom máris, hogy a nő adja továbba hírt, indigenous studiest hallgattam, és most épp banock-ot csinálok (Indigenus kenyér).
A helyzetet visszahoztuk, ketteseben beszélgettünk a sütés alatt, a karamelizálódó cukor nem engedte megkeseríteni az egyébként pompásan sikerült napot.
És Igazából csak azért mesélem az egészet, mert tényleg csak egy rövid, bizonyos értelemben érdektelen intermezzo volt, és semmit nem vett el a nap öröméből, de... fájdalmasan profinak bizonyultam a nagyon is ismerős vita elkerülésében. És igen, tudom, nagyjából tudom, hogy elnyeltünk így egy residental school tagadásos kört, egy társadalmi túlkompenzálósosat (miért támogtajuk őket, dolgozzanak); egy relativizálósat (miért pont azt az állapotot kéne visszahozni a történelemből, amikor ők voltak többen; minden népcosportnak megvan itt a maga sérelme). Így hát maradt a szalonrasszizmus a bevándorlók országában, ahol a népesség több mint egyharmada nem "fehér" kanadai. Egy magyar - osztrák származású pár házában.
Pénteken minden gyerek narancssárga pólóban megy suliba, hétfőn munkaszüneti nap lesz, juhéj! Illetve hát... Otthon március 15-én vagy október 23-án erősen kell dolgoznom magamon, hogy ünnepnek tekintsem ezeket a napokat, vagy hogy ott és akkor bármiféle érzelem tapadjon hozzájuk. (Kivéve, hogy március 15-én van P. szülinapja:) Nyilván a mögöttem húzódó sok évtized, a megélt rendszerek folytonos interpretációs kérődzése sem könnyíti meg a dolgom. Meg hát a kis önző, de el nem ítélhető hurrá, ma nincs munka öröme sem segíti a kapcsolódást. Most itt, ebben a kontextusban szabad vagyok ezektől a terhektől. Lehet, hogy ezért, nem tudom. De a narancsárga póló napjának gondolatától simán elsírtam magam már vagy háromszor. Kanadában 1831 és 1996 (!) között több mint 150 ezer őslakos gyereket szakítottak el a szüleiktől és vittek egyházak által vezetett iskolákba asszimilácós céllal. Every child matters Ezek közül a gyerekek közül a legfiatalabbak ma harmincas éveik végein is járhatnak. ...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése