ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük, mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.
És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem, de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.
Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssütést még ígértünk Heathernek és a családjának. Balázst egy nap alatt simán átköltöztetjük egy kisebb lakásba, de akkor fél nap alatt vajon el tudjuk-e adni a kanapét, ami oda nem fér be, innen viszont el kell hogy tűnjön. Az autó az utolsó pillanatig kellene, és hiába tök jó, és gyakorlatilag nulla a fogyasztása, de az a hülye kerregő hang.
És a könyvek, jaj, mi lesz a könyvekkel. Amikor a tárgyaktól való megszabadulás jegyében visszavittem egy adagot a múlt héten a könyvtárba, véletlenül rámragadt még négy. Egy picit még tán lesz időm belenézni mindbe. Mert ezeket tényleg nem tudom otthon megszerezni.
 |
| Az előző csoportom az utolsó órán hatalmas lakomát rittyentett búcsúzóul. |
És akkor még el sem meséltem nektek. A lényeget. A hard core indiánost. Rajta volt a bakancslistámon. És vasárnap eljutottam. Szerencsére egyedül. Ebbe nem sikerült belerángatnom senkit. Október óta tudom, hogy létezik. Sweat Lodge a neve. Bárki mehet, aki tudja, hohgy hol és mikor van. Azaz, akihez eljut a hír.
Hozzám eljutott. Hosszú szoknya legyen rajtam, és törülköző velem. Más nem kell. Valami homályos okból az utolsó pillantban felkapok szerencsére egy plédet is. Bevágom magam az autóba. 11.45-kor rákanyaradok egy nyakig sáros útra. A szélvédőfolyadékot hálisten most pótoltuk, így ki tudom venni az út ívét az egyenletesen szétkenődő, híguló mocsok mögött. 4-500 méterenként valahol, az út közelében egy-egy porta feltűnik. 58-kor megállok egy háznál, ami előtt néhány kocsi sorakozik. Két pasi egy szál rövidgatyában a dobját készíti elő. Odaintenek, hogy merre parkoljak. Mikor megállok látom csak, hogy a bivalykoponyák mellé irányítottak.
Kiszállok, az ajándékba hozott vadlúd tollat inkább a kocsiban hagyom. a kulcsot elrejtem, a kerékre teszem. Meglátok egy nőt, aki épp ötözködik az autójánál. Gyorsan odamegyek, hogy én még ilyenen soha, segítsen. Odavezet egy, a melegágyásokhoz hasonlóan fedett sátorhoz, amin belül egy újabb, iglu alakú sátor helyezkedik el. Az építménnyel szemben már pattog a tűz, forrósodnak a lávakövek. A tűz és a sátor között bivalykoponya gyógyító füvekkel. Kétoldalt rozoga székek, a földön sártól elkoszosodott egykor fehér és rojtos szőnyegek - a hidegtől védik amezítlábasokat.
Még odakint bemutat egy velemkorú, de nálam érettebbenek (felnőttebbnek) tűnő nőnek, akivel félrevonulunk. Hogy voltam-e már szaunában, és ne ijedjek majd meg, csak legyek mellette, szorítsam meg a lábát, ha baj van, de igazából nincs baj, csak legfeljebb egy kis ijedtség, idegesség lehet. Akkor feküdjek le nyugodtan a hátamra. Mert kijönni majd nem lehet. Kövessem őt, a végén az elderek és a férfiak után mennek ki a nők. És eszembe ne jusson törökülésben ülni, a térdeim mindvégig érjenek össze. Mást nem is kell tudnom. Ja, de pipaceremóniával kezdünk. Nekem nem muszáj beleszívnom, elég, ha a mellkasomhoz érintem, majd továbbadom.
És elkezdenek a jurta alakú, vastag paplanszerű izékkel fedett építménybe egyesével bemenni. Belépés előtt papucs le (de jó, hogy papucsban jöttem, a vastag kapucnis pulcsi azonban marad, mert én balga ujjatlant vettem alá, de abban nem parádézhatok odabent; és a szoknyámon ugye nem látszik, hogy valójában egy térdig érő ruha, aminek a felső részébe nem bújtam bele, hogy lerángthassam a szoknyarészt bokámig). Megfordulsz egy teljes kört, majd bemászol a sátorba (felállni nem nagyon lehet benne). A sátor kozepén másfél méter átmérőjú kör 50 cm méter mélyen kiásva. A bejárattal szemben ül az elder, aki majd a pipákat elindítja és celebrálja az eseményt. A találkozást a Teremtővel. Betelepedek a nő mellé, szemben nyolc férfi, mellettem kicsit kevesebb nő, egy kb egyhónapos csecsemő és egy ötévesforma fiú. A sátor nyitva, a pipaszertartás elkezdődik. Mennek körbe a pipák, kb öt darab, mindenki pöffent egyet-kettőt, majd adja tovább. Ha nem szelel, megütögeti, újragyújtja. Aztán, a kör végén hálaadás, és a behozzák az izzó köveket a kör közepébe. Hatalmas kövek, vagy nyolc darab. Az elder ajtót kiált, és lehajtják a ponyvákat. Vak sötét. Semmi, de semmi nem látszik. A köveket vízzel locsolják, és elindul a dobszó és az éneklés. Indián dalok. Dobol a szívem is, gyomrom lüktet, egyre melegebb van. Már világos, hogy az én szintemen a pánikroham elkerülése egyelőre a tét. A fülemben csengenek a nő szavai: csak idegesség. Feküdjek le. De mi lesz, ha meghalok, ebben a sötétben és üvöltésben senkinek nem tűnik majd fel. A mindenféle gyógyfűnek, amit elégettek, vajon milyen élettani hatásai lehetnek? Aztán lassan, nagyon lassan megnyugtatom a testem, ami tényleg képes együtt lüktetni egy idő után a dob változó ritmusával. Újabb adag víz a kövekre, a hőmérséklet a csúcson, amikor hirtelen végeszakad mindennek. Ajtó ki. Várom a sorom, hogy kikúszhassak, de mellettem a nő legunnyad, nem indul. Aztán odaböki, hogy menjek csak nyugodtan, ez csak szünet. Kimegyek. Verejtékező, pihegő emberek odakint, többen rágyújtanak. A csecsemő végigaludta a sztorit, amikor ránézek egészségtelenül lila. Jézusom, mihez asszisztálok? Hagyom, hogy megöljék? Aztán újra elindítják a trükkös kis csúsztatódeszka segítségével az újabb köveket, a sátor belsejébe, és megyünk mi is vissza. (A csecsemőt szerencsére nem hozzák vissza.) A második kör előtt megkérdik, kiért imádkozol. Elinézheted egy odavetett mindenismerősömért-tel is, de beszélhetsz is, hogy kiért és milyen okból. Amikor hozzád ér a .... Nem emlékszem, hogy mi, most az rémlett fel valamiért, hogy egy cigisdobozt adtunk körbe, de nem, nem tudom. Szóval, amikor hozzád ér, akkor mondod, majd továbadod. A szabály egyszerű, én valamit mégis rosszul csinálhattam, mert a segítőm kétszer nézett vissza rám, amikor átadtam neki a nemtomit. Erre én kétszer bólintottam. Aztán füvek a kövekre, egy kis smudge-ing (megtisztulás az égbe küldött füstben egy-két mozdulattal), ajtó le, dobok, csörgők, férfi és kontrázó női hangok. Na, ez beütött. Ekkor már tudtam, hogy túlélhető a kör, és már az is világos volt, hogy ezzel együtt összesen három lesz. Ősök és utódok sora bucskázott elő, ahogyan az e hiedelmvilágban mondva (sosem írva!) vagyon. A harmadik kör saját gyógyulásunkért, a negyedik az imádságról szólt. A többi kör előtt nem kellet beszélni, de körbeadtak egy csuprot, amiből mindenki merített egyet az ujjával, és lenyalta. Méz volt, és benne valami keserű fű, amit a fenti félelmeim okán igyekeztem észrevétlenül kiköpködni, mintha csak a verítéket törölgetném a szám körül. Aztán sötét, minden ugyanúgy, ahogy az első körben, csak éppen ekkor elkezdtek olyan füvet égetni, amitól kaparni kezdett a torkom. Krágogtam visszafogottan. Mások kevésbé visszafogottan tették ezt. Erre ismét beütött a para, és nem tudtam felszabadultan átadni magam az élménynek. És hát egy kicsit túltolták a meleget is, az Elder / Chief mondta is, hogy ez azért túl sok. Az utolsó kör után ki, majd még egyszer vissza, hogy a pipákört lezárják, elcsomagolják a pipákat. E két és félórás szeánsz után még ottmaradtak, de én eljöttem. Izzó fejjel. L. mekérdezte, hogy elmennék-e még egyszer. Holnap nem. De holnapután....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése