Bocs, hogy megfájdítottuk a fejed, itt a gyógyszer

Eskü ez történt. Tegnap a többnyire szomáliaiakból álló csoportom halálosan összeveszett azon a játékon, hogy el kellett mutogatni egymásnak szavakat. Kiabáltak, üvöltöttek, kiszaladtak elrendezni a terepet, dérrel-dúrral kiszálltak a játékból, hogy ez bizony csalás. Az történt ugyanis, hogy az egyik fiú, aki egyáltalán nem akadt fenn azon, hogy nem tudja az elmutogatandó szavak jelentését, így hát számomra értelmezhetetlen mozdulatokat tett - a saját csoportja felé fordulva művelte mindezt. Ez azonban az én megítélésem szerint egyáltalán nem zavarta a játékot (vagy nem ez zavarta), hiszen jól látható volt mégis minden irányból amit művelt. No, hát ők nem így gondolták. Akkora purparlé kerekedett, hogy a már amúgy is fájó fejem nagyon bedurrant. Óra végén jöttek hozzám, hogy ugyan már, ez semmi, ők, szomáliaiak, ha együtt vannak, köröttük ennél csak jobban zeng a ház. Egyikük elmondta, hogyan kenjem oliva olajjal körbe a fejem, hogy reggelre elmúljon a fejfájás. Mindig, de mindig meg tudnak lepni. A múltkor, amikor az órát tanultuk, kiosztottam lapokat egy-egy körrel, hogy rajzolják be a mutatókat. Ez a művelet húsz (!) percet vett igénybe, hogy végül visszakapjak teljesen értelmezhetetlen ábrákat. (Csak személyiségi jogok miatt nem osztom meg ezeket). Vagy amikor rájövök, hogy többeknek a munkafüzetes feladat egyetlen célja, hogy valahova valami betűszerű képződmény legyen írva. De az aztán legyen.  Mintha akkor történne valami, ha az megvan. Nos, megintcsak tegnap az egyikőjüküknek, aki ötvenszer szakított beszéd közben félbe, hogy nézzem meg, hogy jó-e amit csinál, a kezébe nyomtam a tanári kézikönyvet, hogy másolja át a megoldásokat. Nem sikerült, de olyan szinten nem, hogy nem a jó feladatba írt. Kínomban rábólintottam, hogy ok. Erre mennyei mosoly ült az arcára. Örült, hogy megdicsértem... Annyiszor jár a fejemben Pilinszky Átváltozás című verse: Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok, // Csúf, de te gyönyörűnek találtál, // Végighallgattad mindig amit mondtam, // Halandóból így lettem halhatatlan. Anniyra, de annyira szomorú...

Nade. mindeközben folynak a karibi afrikaiakkal a próbák (a projekt, amibe bevett Jan). Isteni.  A lényege, hogy az itteni migráns lét dilemmáit, nehézségeit mutatják be különböző jelenetekben: elutasítások, előítéletek vagy az attól való rettegés, a kanadai szokások értelmezhetetlensége. Egy-egy jelenet háttérsztorija iszonyú mélyen kidolgozva, de a színpadon ez majd nem látszik, vagy nem biztos, hogy látszik. Mert a jelenetek megállnak, és a szereplők a nézők tanácsát kérik. És a darab aszerint megy tovább, ahogyan a nézők javasolják. Ma lesz a bemutató, ma várható a legtöbb fekete néző. Kíváncsi vagyok, hogy rasszistának fogják-e ítélni a fehér tanárnőt, aki előítéletei miatt készpénznek veszi, hogy a kitűnő tanulója takarítói állást kapott... 

És asszem itt az én kérdésem is. És nagyon fájdalmas.  Vak rasszizmus. A szomáliaikkal istenien elvagyok -- fehér tanár, de (na jó, tegnap először) bosszankodom, meglepődöm és éppen nagy erőkkel asszimilálom őket. Vagy, ahogy én hiszem, eszközöket adok, hogy létezhessenek Kanadában. Vajon nem a fehér felsőbbrendűség iratta-e velem a fenti sorokat? A színház, ha jól működik, pontosan feltárja majd ezt a dilemmát (is). A próbákon, mi, fehérek (hárman a teremben) egészen megrendültünk mikor a kérdés mélysége előbukkant: a jelenetben a tanár az életét a menekülteknek szenteli, és lerasszistázzák. Nem lehet-e, hogy a diáklány a rasszista, aki eleve azt feltételezi, hogy azért gondolja a tanár, hogy takarít, mert a feketék takarítanak? A tanár azzal védekezik, hogy persze, hogy élünk előítéletekkel, így működik az ember: ha a tanítványai nagy része takarító, automatikusan azt gondolja, hogy ez a lány is az.

Énvédelmem inkább azt mondja, hogy a tanárra nézve ugyanúgy sértés ez, csak nyilván kisebb, mint a diákra, aki egész életében azzal küzd, hogy kirekesztik, lenézik, semmibe veszik. És erről eszembe jut Tamás, a cigány srác, akivel hónapok óta dolgoztam együtt, amikor valamiért hirtelen egy bicskára lett volna szükség. Megkérdeztem tőle, hogy van-e neki. Rögtön visszavágott: miért lenne, azért, mert cigány?

Akkor annyira megrökönyödtem, hogy nem is értettem, hogy mi van. De sokszor, sokaknak elmondtam a sztorit. A rohadt életbe, rasszista vagyok?!