Bohóchalak

Az úgy volt, hogy egy beszélgetés alkalmával, amikor meséltem valamit az itteni ismerőseimről istenmentshogykimondjamkicsoda egy ponton felsikkantott: kis barátaid?! És velünk mi lesz? Megnyugtattam, hogy háthiszen mind 68 pluszosok, különben is, no. És nevettünk. Jelentem, ez akkor volt...

Mert ott van például Heather. Vele az első két héten, egy garázsvásár alkalmával ismerkedtünk össze. Szóba elegyedtünk: mit csinálunk itt, miért jöttünk, majd egy ponton elszámolt tízig magyarul. Végül odaadta a névjegykártyáját, hogy hívjam fel, ha gondolom. Hetekig szemeztem a névjegykártyával, hogy mit tudok én beszélgetni valakivel, akinek egyik legfőbb tudható specifikuma, hogy el tud tízig számolni. Aztán rászántam magam. Megbeszéltünk egy randit. Történetesen épp aznap lopták el az első narancssárgát, így, mert kénytelen voltam buszra ülni, késtem a találkáról. Amikor végre megérkeztem, olyan elkeseredve borult a nyakamba az odaveszett bicikli miatt, hogy már-már én voltam kénytelen vígasztalni.

Miután végül megnyugodott, kiderült, hogy biológus, és például a bohóchalak hályogjait azért kutatja, mert ők öngyógyítóan oldják meg az idős kori hályoglevételt. Namármost, a napnál világosabb, hogy mivel a világ szegényebb országaiban százezrek nem jutnak hozzá ehhez a rutinbeavatkozáshoz, van mit tanulnunk a bohóchalaktól. Végül a táskájából előrántott egy Anne with an E-s kanadai dollárt - igazi különlegesség, és elküldte szeretettel a gyerekeknek:

Két napra rá csörgött a telefon, hogy áthozna egy kávéfőzőt biciklit a férjével, otthon vagyunk -e. Rögtön otthon lettünk, néhány palacsintával. Boldogan majszolgattuk a négy székünkön immár hatan ücsörögve -- néhány órán át. És nem a palacsinta, a mondandó volt néhány órányi.

Azóta, amikor a sarkcsillag belilítja az eget, rámír, hogy nézzünk ki, ilyet még kanadai szem sem látott;

Azokon a napokon ilyen fotók árasztották el a netet, mi sajnos ebből kevesebbet észleltünk (Cheryl fotója)

Aztán advent előtt egy nappal mindenképp be akar ugrani. Aminek eredményeképp egy hatalmas ajándékcsomag csücsül semmiség néven az asztalunkon. (Azóta bőszen vakargatjuk a fejünket, hogy ha itt ilyet szokás adni, akkor mi egy-két sütikével nem rukkolhatunk elő az ismerőseinknek.)

Amikor pedig elmesélem neki kezdeti aggodalmaimat, miszerint hetekig rágódtam, hogy egyáltalán fel merjem-e hívni, rámnéz, felhúzza a szemöldökét hogy de hát miért ne hívtam volna fel, mi szólt volna ellene. Azóta is többször hallottam ezt a kérdést tőle: miértne. És amikor rágörcsölök arra, hogy lehet-e a szemközti tök üres pályán a nemlétező tudásommal sífutogatni vagy hogy nem egetverő hülyeség-e............ - megvonom a vállam, az otthoni frusztrációimat és túlgondolásaimat ledobva azt gondolom, miért ne.  

Jan más tészta. Őt még Magyarországon googliztam ki többedmagával, akik aztán valamelyik frissítéskor az örök feledésbe merültek. De Jane maradt. Politikai drámával foglalkozik az egyetem dráma tanszékén. Bekopogtam a szobájába, leültem az asztalához. És elkezdtük. Hogy a katarzis helye, módjai és funkciói az ő munkájában és az enyémben; hogy mi az a köztes tér, ahol a résztvevők egyensúlyoznak játék és valós nyomoraik peremén; hogy hogyan található meg az a jelenet, ami a maga konkrétságában a legáltalánosabb. És folytattuk. Egy hét múlva, két hét múlva. Aztán bevont egy projektjébe, ahol fekete menekülteknek és -kel készül interaktív színházi előadás. (Gyertek, júliusban lesz a bemutató!), és már a közös cikkünket formálgatjuk. Ez a levél azt a reményt adja, hogy az egymásratalálás öröme kölcsönös:

Ági is in town:))

Davidet tehát Jan hozta. A 84 éves karizmatikus színész-rendező, oktató életművének fontos eredménye a huszonéve futó GeriActors társulat. Idősökből álló amatőrökkel drámázik és hoz létre előadásokat, amelyekben mindig van 3-4-5 egyetemista is. Találkozásaink az első pillanattól kezdve úgy zajlanak, hogy faggatom. A munkájáról, az érzéseiről, gondolatairól. Valahogy  teljes nyíltsággal tudom kérdezni a leglehetetlenebb vagy érzékenyebb kérdésekről is. Ő minden egyes kérdésnél néhány pillantra eltűnik önnön arca mögül, és mosolyogva befelé néz. Szinte látom, ahogy kotor-szortíroz az érzései és gondolatai között, hogy aztán ragyogó arccal előrántsa a legigazabbat. Amikor a múltkor megemlítettem, hogy ezért szeretek vele lenni, megvonta a vállát, és azt mondta, hogy persze, mert minden kérdés egy ajándék. Hiszen arra vesz rá, hogy átgondoljam, új fénybe helyezzem...

Tegnap voltam a GeriActors bemutatóján. A könnyeimet nyeldestem, ahogy láttam a két generációt a színpadon, és azon túl a teremben.  

Szóval ők az itteni kisbarátaim. Egyelőre ennyien. Mert a judós anyukát elvesztettem, amikor bőszen győzködtem, hogy a lányának elküldtem emailen, amit korábban megbeszéltünk, amire ő egyre furcsábban nézett rám. Aztán ó egek, jött a felismerés - hogy egy másik szőke judós barátnőmmel összekevertem. (Tévedés ne essék, az edzésen továbbra is én vagy az egyetlen öreg és nő, ők nem judóznak, a gyerekeiket várják a pálya szélén)