Ugrás a fő tartalomra

Jeges

 A jeges kalandjainknak se vége se hossza. De eleje van. Mert a forgalmi vizsga mégis belecsúszott az első jeges-hófödte napba. A jégpálya rodeóban pedig rutinom nincsen. Viszont arról sincs halvány lila gőzöm sem, hogy melyik száz méteren hány órakor (!) mennyivel lehet menni a városban. Márpedig, ha túl lassan megyek, a vizsgán azért is büntetőpont jár *. És itt jön képbe a jég. Leleményes Ági egy hatéves gyerek furmányosságával a vizsga alatt időről időre méltatlankodva megjegyzi, hogy "ínye ez a jég", ezzel jelezvén hogy menne ő gyorsabban is, ki tudja hánnyal, de hát a jég az jég, ami előtt még a helyiek is mélyen meghajtják a fejüket.

Amikor pedig már autóvásárlásban vagyunk, és az eladó fickó mellett ülve gyorstalpalni kívánok, és megérdeklődöm minden egyes csusszansáskor, hogy amikor így csúszik az autó, akkor mi a frász a teendő, a srác nagyon készségesen elmondja, hogy a hetvennel jégen pörgő autó esetén mi a teendő, és hogy hogyan ütközzek végszükség esetén az út szélére kapart hókerítésnek. Kérdésem tehát újra felteszem a megfelelő pillanatot sohasem elszalasztva: ha így csúszik az autó, mi a teendő. Megint másra válaszol. Buldogtermészetem és életösztönöm harmadszor is nekirugaszkodik. Mondom hangosabban. Semmi. Szótagolom. Semmi. Aztán megvilágosodom: az ő radarja azt egyáltalán nem érzékeli csúszásnak, amitől én már rég kapaszkodnék a kormányba... Na ezt már ő is megérti, és jót mulatunk. 

És ha már van autó, vissza a Sziklás-hegységbe. Mert a jég ott az igazi. És ehhez sete, botladozó szavaim nem érnek fel. Ezért inkább csöndbe is maradok. 

















* meg azért is, ha párhuzamos parkoláskor korrigálsz egyet, azért viszont nem, ha beszorulsz a két sorompó közé - eskü kipróbáltam -pusztán a kísérlet kedvéért.

 


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ma is és ma is és

ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük,  mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.    És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem,  de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.  Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssü...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan lett műanyag karácsonyfánk?

Az úgy volt, hogy akkor lettem gyanús magamnak, amikor a halloweeni gusztustalanságok elkezdtek tetszeni. Sőt. Nem kell mélyanalízis, hogy felismerjem, hogy tulajdonképpen kifejezetten izgattak. Tekintetem folyton kutatta az utcán az újabb és újabb szörnyűségeket. Egy-egy zombi megtekintésére odarángattam a családot esténként. A műanyag varázslat kifejezetten magával ragadott. Ez azért is különösképp figyelemre méltó, mert azt hiszem, életemben nem néztem rá korábban egy zombi, vámpír vagy csontváz jelmezre, voltaképpen meg sem tudtam különböztetni őket, mert agyam egyöntetűen a "hülyeség" címkét ragasztotta rájuk, ami a további formai-tartalmi differenciálásnak egy csapásra útját állta. Elmúlt a Halloween, és azon nyomban karácsony lett. Nem viccelek, tényleg. Csak azért nem írtam róla korábban, mert meg kellett küzdenem azzal, hogy térdig járunk  a karácsonyban, amikor még advent sem volt: fehér utcák és a lakásokban-utcán szaporodó karácsonyfák, fényízléstelenségek. Ahogy...
2 megjegyzés
További információk

NEMECSEK- csupa nagybetűvel

Az, hogy egy sima nyilvános bemutatkozáskor hozzáteszed, hogy she/her vagy éppen hogy she/they itt teljesen normális. Én azonban még nem tudtam soha megtoldani a nevemet a nemi rangommal, címemmel. Nem tudom kimondani, mert zavarba hoz.  Egyrészt úgy, ahogyan anno a hátam mögé néztem, hogy kivel beszélnek, amikor először tanárnő nek vagy anyuká nak neveztek. Éppen így elég szűkösnek érzem (és magamra egyáltalán nem passzolónak) a nő címkét. Egyszerűen mert nem tudom mi az. (Ahogy egyszer Zs. mondta, hogy egy szülőin körülnézve látod a csupa retikülös anyukát, és te elhűlve konstatálod, hogy te bizony soha de soha nem leszel nő .) Mondjuk azon kiakadnék asszem, ha valaki azt mondaná rám, hogy ez a fiú tiszta hülye mert ilyeneken gondolkodik . De ez az én kis nyomorom. Viszont az is zavarba hoz, csak egészen másképp, hogy más  úgy mutatkozik be, hogy she/her vagy he/him. Olyan férfiak és nők, akiknek látszólag nem tisztázandó a kérdés. A világ legtermészetesebb módján illesztik...
Megjegyzés küldése
További információk