Ugrás a fő tartalomra

...nem csalok

Az úgy volt, hogy amikor leszálltunk félkómában augusztusban a repülőről, akkor Alex, aki várt bennünket, hogy ideiglenes telephelyünkre szállítson, úgy érezte, hogy itt az idő friss ismeretségünk hajnalán, hogy megossza velünk a nagy újságot: van ám Edmontoban olyan környék, aminek csodájára járnak az emberek Halloweenkor, úgy kirittyentik a lakók a házuk táját. Mondanom sem kell, ott és akkor hogy feldobott a hír...

Aztán úgy egy hónappal ezelőtt bőszen tekerek hazafelé, amikor az első csontvázkéz kinyúl felém a földből. Éppen anyuékkal voltam messengerben, rögtön élő közvetítést is kaptak az előkertben látható további kalickába zárt madárcsontvázakról, sírkövekről és giga méretű pókhálókról.



A hullák gyors szaporodását kezdtük megszokni. Mondjuk azért a fehér ruhás szellemnéni, aki a kertben üldögélt csipkés kis ruhácskájában okozott némi fenforgást. A kezében lévő fehér bodros csészikéjét egy óvatlan pillanatban ugyanis a szájához emelte. Az első sikollyal kísért riadalmunk és a gyors tovatekerés után csak nem ment ki a fejemből. Hogy micsoda hülyeség, miért ücsörögne kint öt fokban sötétben egyedül egy igazi, néni. Egészen biztos, hogy dekoráció volt vagy a tényleg halott üknagyi. Másnap világosban visszamentünk lecsekkolni. Hűlt helye volt. 

Szóval kísértetek jöttek mentek, néha elmentünk egy-egy dekorspottingra. Amikor aztán Bálint megkérdezte amikor skypoltunk, hogy mi dekorálunk-e majd a házunk táján, én egész reflektálatlanul rávágtam, hogy talán egy-két használt kéz vagy lábcsondarabot mi is beszerzünk. A hökkent nevetésén hallottam, hogy ez azért nem olyan természetes onnan, Budapestről.

L. közben egy délután egy Haunted Houseban dolgozott (!), az volt a feladata, hogy karikáról lógva ijesztegesse a kisgyerekes családokat. Beszámolója szerint az egész programból a rémülettől üvöltve síró gyerekek voltak a legijesztőbbek.

L. a Hounted House plafonján lógva 

Aztán eljött a nap, és tetőzött a feszültség: mikor válsz köznevetség tárgyává a suliban: ha be vagy öltözve vagy ha nem. Délutánra kiderült meglepő módon, hogy egyik sem. De ha igen, akkor például a versenyt úgy nyered, ha mondjuk ténylegesen amputált karral beöltözöl tengernek, amiben a fél karoddal a szájában lubickol egy cápa. A barátnőd meg sikertelen vízimentőként ballag melletted... 

Szóval traumafeldolgozásra is kiválóan alkalmas a móka. Ezért most már különösképp örülök, hogy  Z. kiváló Harry Potter öltözetre tett szert...  (Jelmezét egyébként jelölték az osztályban a legjobb tradicionális jelmez díjra, de végül egy rémbohóc lett a befutó.)

Estére hivatalosak voltunk egy itteni cuki magyar családhoz, akik, képzeljétek, épp az Alex által emlegetett környéken laknak.  És. és, és...  Minden eddigi csontváz, pók, szellem és boszorkány egycsapásra nevetségessé vált. Ablakban osonó csontvázak, lábad alatt megmozduló fűcsomók, bábdekoráció között megbúvó valódi emberek, csokicsúszdák, táncoló csontvázak, rémlabirintus, valódi és áltüzek, minden volt. Nagyon igyekeztem, de sajnos nem tudtam jó képeket csinálni.




Amíg bőszen riadoztak a népek a többutcányi fergeteges kísértettelepen, persze ment a cukorgyűjtés: csokit vagy csalok! Házigazdáink jelezték a gyerekeinknek, hogy egy ikeás zsák méretű szatyorra lesz szükség, de igazából azt is tudták, hogy nem hiszünk majd nekik, így maguk adták a zsákokat is. Szükség volt rá.  

Inkább csaltak volna... Mit kezdünk ennyi csokival?  A kép a nappalinkban készült a szerzemény számbavétele után.








 










Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ma is és ma is és

ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük,  mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.    És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem,  de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.  Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssü...

Hogyan lett műanyag karácsonyfánk?

Az úgy volt, hogy akkor lettem gyanús magamnak, amikor a halloweeni gusztustalanságok elkezdtek tetszeni. Sőt. Nem kell mélyanalízis, hogy felismerjem, hogy tulajdonképpen kifejezetten izgattak. Tekintetem folyton kutatta az utcán az újabb és újabb szörnyűségeket. Egy-egy zombi megtekintésére odarángattam a családot esténként. A műanyag varázslat kifejezetten magával ragadott. Ez azért is különösképp figyelemre méltó, mert azt hiszem, életemben nem néztem rá korábban egy zombi, vámpír vagy csontváz jelmezre, voltaképpen meg sem tudtam különböztetni őket, mert agyam egyöntetűen a "hülyeség" címkét ragasztotta rájuk, ami a további formai-tartalmi differenciálásnak egy csapásra útját állta. Elmúlt a Halloween, és azon nyomban karácsony lett. Nem viccelek, tényleg. Csak azért nem írtam róla korábban, mert meg kellett küzdenem azzal, hogy térdig járunk  a karácsonyban, amikor még advent sem volt: fehér utcák és a lakásokban-utcán szaporodó karácsonyfák, fényízléstelenségek. Ahogy...

NEMECSEK- csupa nagybetűvel

Az, hogy egy sima nyilvános bemutatkozáskor hozzáteszed, hogy she/her vagy éppen hogy she/they itt teljesen normális. Én azonban még nem tudtam soha megtoldani a nevemet a nemi rangommal, címemmel. Nem tudom kimondani, mert zavarba hoz.  Egyrészt úgy, ahogyan anno a hátam mögé néztem, hogy kivel beszélnek, amikor először tanárnő nek vagy anyuká nak neveztek. Éppen így elég szűkösnek érzem (és magamra egyáltalán nem passzolónak) a nő címkét. Egyszerűen mert nem tudom mi az. (Ahogy egyszer Zs. mondta, hogy egy szülőin körülnézve látod a csupa retikülös anyukát, és te elhűlve konstatálod, hogy te bizony soha de soha nem leszel nő .) Mondjuk azon kiakadnék asszem, ha valaki azt mondaná rám, hogy ez a fiú tiszta hülye mert ilyeneken gondolkodik . De ez az én kis nyomorom. Viszont az is zavarba hoz, csak egészen másképp, hogy más  úgy mutatkozik be, hogy she/her vagy he/him. Olyan férfiak és nők, akiknek látszólag nem tisztázandó a kérdés. A világ legtermészetesebb módján illesztik...