Ugrás a fő tartalomra

Wagamese

Ezt a bejegyzést hosszú hetekkel ezelőtt írtam, még a narancssárga pólós előtt. Már bánom, hogy akkor nem osztottam meg, mert így nem látható lépésről lépésre az az út, ahogyan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt, Kanadában valami nagyon megrázó, egyben felemelő történik az őslakosok és a brit, illetve francia területfoglalók leszármozottai, szóval a hatalmi pozícióban lévők között. Egyezkedések, rehabilitációs törekvések kormányzati és civil oldalról egyszerre, hogy feloldják a feloldhatatlant. Például, hogy áthidalják, hogy az őslakosok számára a nyugati világban elismert írásbeli szerződésnél sokkal erősebb a szóbeli egyezség és az azt felvezető rituálé.

 A kép forrása
A képen egy Wampun öv látható, amelynek funkciója, hogy  dokumentálja a szóbeli megállapodásokat. Manapság segítségükkel korábbi diplomáciai kapcsolatot is lehet igazolni.
Vagy végiggondolják, hogy mit is jelent területet adni egy alapvetően vándorló, tehát nem elsősorban a lokációjuk által meghatározható népcsoportnak.  Lépten-nyomon ennek a lehetetlen vállalásnak a nyomaiba ütközöm, nem kell hozzá nagyon éles szem, hogy észrevegyem. 

Ennek a szövegnek a különböző változatait mindenféle nyilvános esemény előtt (akár színházi előadás előtt) felolvassák. Balázsnak az egyetemre való belépéskor alá kellett írnia, hogy respektálja, tudomásul veszi.

Itt van tehát a sok héttel ezelőtt írt posztom:
"Az egyik első regény, amit leemeltem a helyi közkönyvtár polcáról Richard Wagamese Starlight című könyve volt. A könyv gerincén piros juharlevél, Kanada szimbóluma jelzi, hogy  kanadai szerző műve, fölötte a matrica '"indigenous collection". 



Wagamese - tudom meg a fülszövegből - többszörösen díjazott őslakos író. Egy korábbi, bestsellerré vált regénye, amiből filmet is csináltak, az Indian Horse.

Na de ez itt a kezemben a Starlight. Gyakorlatilag nem tudom letenni: igazi klisé építmény, amely egy vágyott, sosem voltnak tűnő ideális világ elemeiből építkezik. Csak túl sok párhuzam, túl sok szál, így a más körülmények között giccsé formálódó fonal most zavarba ejtően hiteles. A jó indián (Starlight), aki érti a természet nyelvét, tanítja (paternalizálja) a fehér bántalmazott nőt, akit üldöznek vadállattá aljasodott bántalmazói. Az indián egyébként annyira eggyé tud válni az őt körülvevő vadonnal, hogy olyan természetfotókat készít, amire felkapja a fejét a világ: a szem, ami a kamerába néz, nem kukkol, hanem együtt lélegzik a természettel: együtt fut a farkasokkal,  szarvasokkal. Az most egyáltalán nem érdekes, hogy a férfi, aki ilyen nagyszerűen ismeri a természet nyelvét, a vadállattá vált üldözőket legyőzi-e vagy ők győzik-e le őt, ezzel a romanticizált  világkép fenntarthatóságának bemutatva; és az sem fontos, hogy miféle újrakizsákmányolás az indiánból híres művészt faragni. 

Sokkal fontosabb, ahogyan leesik számomra, hogy Wagamese-ben, akár a városban körülöttem élő indigenous emberekben még csak nem is holokausztnyi "távolságra" él a trauma: 1996 (!)-ban zárt be az utolsó iskola, amelynek az volt a célja, hogy családjaiktól elszakított őslakos gyerekeket asszimilálják. (az Indian Horse is erről szól) Wagamese elvágyódástörténete egy valós világból való valós elszakadás története. 

Ebből a perspektívából nincs esztétizálás. Mondhatni leszarom a kisujjeltartós történetelemzést. Nyilván nem tudom megítélni Wagamese könyvének (magas)irodalmi értékét nyelvi korlátok miatt sem, de nem is érdekel. Itt maga a regény tanúságtétel -- akármiféle narratív nézőpontot is elemzünk belé. A részvételi színházban is a résztvevők mindenféle értelembe vett autenticitása működteti az előadást, és ha adott esetben kicsit giccsesre is sikeredik a mű a végén, mégis a valódi jelenlét szólal meg. A színen lévők ugyanis szinechdochikus kapcsolatban vannak a megjelenített eseményekkel, és ezt ők maguk ki is tudják rakni a világnak. Hiszen az ő részük, darabjuk, amit látunk, és ha az valós, ami megjelenik, akárhogyan is van előadva, jó.  

Wagamese a képembe nyomta az őslakos kérdés egy kis darabját, de ez is elég nagy sallernek bizonyult." 

Ez volt hát a bejegyzésem. Irodalomelémélszek, filozófusok (ne) kíméljetek.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ma is és ma is és

ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük,  mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.    És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem,  de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.  Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssü...

Hogyan lett műanyag karácsonyfánk?

Az úgy volt, hogy akkor lettem gyanús magamnak, amikor a halloweeni gusztustalanságok elkezdtek tetszeni. Sőt. Nem kell mélyanalízis, hogy felismerjem, hogy tulajdonképpen kifejezetten izgattak. Tekintetem folyton kutatta az utcán az újabb és újabb szörnyűségeket. Egy-egy zombi megtekintésére odarángattam a családot esténként. A műanyag varázslat kifejezetten magával ragadott. Ez azért is különösképp figyelemre méltó, mert azt hiszem, életemben nem néztem rá korábban egy zombi, vámpír vagy csontváz jelmezre, voltaképpen meg sem tudtam különböztetni őket, mert agyam egyöntetűen a "hülyeség" címkét ragasztotta rájuk, ami a további formai-tartalmi differenciálásnak egy csapásra útját állta. Elmúlt a Halloween, és azon nyomban karácsony lett. Nem viccelek, tényleg. Csak azért nem írtam róla korábban, mert meg kellett küzdenem azzal, hogy térdig járunk  a karácsonyban, amikor még advent sem volt: fehér utcák és a lakásokban-utcán szaporodó karácsonyfák, fényízléstelenségek. Ahogy...

NEMECSEK- csupa nagybetűvel

Az, hogy egy sima nyilvános bemutatkozáskor hozzáteszed, hogy she/her vagy éppen hogy she/they itt teljesen normális. Én azonban még nem tudtam soha megtoldani a nevemet a nemi rangommal, címemmel. Nem tudom kimondani, mert zavarba hoz.  Egyrészt úgy, ahogyan anno a hátam mögé néztem, hogy kivel beszélnek, amikor először tanárnő nek vagy anyuká nak neveztek. Éppen így elég szűkösnek érzem (és magamra egyáltalán nem passzolónak) a nő címkét. Egyszerűen mert nem tudom mi az. (Ahogy egyszer Zs. mondta, hogy egy szülőin körülnézve látod a csupa retikülös anyukát, és te elhűlve konstatálod, hogy te bizony soha de soha nem leszel nő .) Mondjuk azon kiakadnék asszem, ha valaki azt mondaná rám, hogy ez a fiú tiszta hülye mert ilyeneken gondolkodik . De ez az én kis nyomorom. Viszont az is zavarba hoz, csak egészen másképp, hogy más  úgy mutatkozik be, hogy she/her vagy he/him. Olyan férfiak és nők, akiknek látszólag nem tisztázandó a kérdés. A világ legtermészetesebb módján illesztik...