Ugrás a fő tartalomra

Wagamese

Ezt a bejegyzést hosszú hetekkel ezelőtt írtam, még a narancssárga pólós előtt. Már bánom, hogy akkor nem osztottam meg, mert így nem látható lépésről lépésre az az út, ahogyan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt, Kanadában valami nagyon megrázó, egyben felemelő történik az őslakosok és a brit, illetve francia területfoglalók leszármozottai, szóval a hatalmi pozícióban lévők között. Egyezkedések, rehabilitációs törekvések kormányzati és civil oldalról egyszerre, hogy feloldják a feloldhatatlant. Például, hogy áthidalják, hogy az őslakosok számára a nyugati világban elismert írásbeli szerződésnél sokkal erősebb a szóbeli egyezség és az azt felvezető rituálé.

 A kép forrása
A képen egy Wampun öv látható, amelynek funkciója, hogy  dokumentálja a szóbeli megállapodásokat. Manapság segítségükkel korábbi diplomáciai kapcsolatot is lehet igazolni.
Vagy végiggondolják, hogy mit is jelent területet adni egy alapvetően vándorló, tehát nem elsősorban a lokációjuk által meghatározható népcsoportnak.  Lépten-nyomon ennek a lehetetlen vállalásnak a nyomaiba ütközöm, nem kell hozzá nagyon éles szem, hogy észrevegyem. 

Ennek a szövegnek a különböző változatait mindenféle nyilvános esemény előtt (akár színházi előadás előtt) felolvassák. Balázsnak az egyetemre való belépéskor alá kellett írnia, hogy respektálja, tudomásul veszi.

Itt van tehát a sok héttel ezelőtt írt posztom:
"Az egyik első regény, amit leemeltem a helyi közkönyvtár polcáról Richard Wagamese Starlight című könyve volt. A könyv gerincén piros juharlevél, Kanada szimbóluma jelzi, hogy  kanadai szerző műve, fölötte a matrica '"indigenous collection". 



Wagamese - tudom meg a fülszövegből - többszörösen díjazott őslakos író. Egy korábbi, bestsellerré vált regénye, amiből filmet is csináltak, az Indian Horse.

Na de ez itt a kezemben a Starlight. Gyakorlatilag nem tudom letenni: igazi klisé építmény, amely egy vágyott, sosem voltnak tűnő ideális világ elemeiből építkezik. Csak túl sok párhuzam, túl sok szál, így a más körülmények között giccsé formálódó fonal most zavarba ejtően hiteles. A jó indián (Starlight), aki érti a természet nyelvét, tanítja (paternalizálja) a fehér bántalmazott nőt, akit üldöznek vadállattá aljasodott bántalmazói. Az indián egyébként annyira eggyé tud válni az őt körülvevő vadonnal, hogy olyan természetfotókat készít, amire felkapja a fejét a világ: a szem, ami a kamerába néz, nem kukkol, hanem együtt lélegzik a természettel: együtt fut a farkasokkal,  szarvasokkal. Az most egyáltalán nem érdekes, hogy a férfi, aki ilyen nagyszerűen ismeri a természet nyelvét, a vadállattá vált üldözőket legyőzi-e vagy ők győzik-e le őt, ezzel a romanticizált  világkép fenntarthatóságának bemutatva; és az sem fontos, hogy miféle újrakizsákmányolás az indiánból híres művészt faragni. 

Sokkal fontosabb, ahogyan leesik számomra, hogy Wagamese-ben, akár a városban körülöttem élő indigenous emberekben még csak nem is holokausztnyi "távolságra" él a trauma: 1996 (!)-ban zárt be az utolsó iskola, amelynek az volt a célja, hogy családjaiktól elszakított őslakos gyerekeket asszimilálják. (az Indian Horse is erről szól) Wagamese elvágyódástörténete egy valós világból való valós elszakadás története. 

Ebből a perspektívából nincs esztétizálás. Mondhatni leszarom a kisujjeltartós történetelemzést. Nyilván nem tudom megítélni Wagamese könyvének (magas)irodalmi értékét nyelvi korlátok miatt sem, de nem is érdekel. Itt maga a regény tanúságtétel -- akármiféle narratív nézőpontot is elemzünk belé. A részvételi színházban is a résztvevők mindenféle értelembe vett autenticitása működteti az előadást, és ha adott esetben kicsit giccsesre is sikeredik a mű a végén, mégis a valódi jelenlét szólal meg. A színen lévők ugyanis szinechdochikus kapcsolatban vannak a megjelenített eseményekkel, és ezt ők maguk ki is tudják rakni a világnak. Hiszen az ő részük, darabjuk, amit látunk, és ha az valós, ami megjelenik, akárhogyan is van előadva, jó.  

Wagamese a képembe nyomta az őslakos kérdés egy kis darabját, de ez is elég nagy sallernek bizonyult." 

Ez volt hát a bejegyzésem. Irodalomelémélszek, filozófusok (ne) kíméljetek.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Narancssárga Póló Napja

Pénteken minden gyerek narancssárga pólóban megy suliba, hétfőn munkaszüneti nap lesz, juhéj! Illetve hát... Otthon március 15-én vagy október 23-án erősen kell dolgoznom magamon, hogy ünnepnek tekintsem ezeket a napokat, vagy hogy ott és akkor bármiféle érzelem tapadjon hozzájuk. (Kivéve, hogy március 15-én van P. szülinapja:) Nyilván a mögöttem húzódó sok évtized, a megélt rendszerek folytonos interpretációs kérődzése sem könnyíti meg a dolgom. Meg hát a kis önző, de el nem ítélhető hurrá, ma nincs munka öröme sem segíti a kapcsolódást. Most itt, ebben a kontextusban szabad vagyok ezektől a terhektől. Lehet, hogy ezért, nem tudom. De a narancsárga póló napjának gondolatától simán elsírtam magam már vagy háromszor. Kanadában 1831 és 1996 (!) között több mint 150 ezer őslakos gyereket szakítottak el a szüleiktől és vittek egyházak által vezetett iskolákba asszimilácós céllal.  Every child matters Ezek közül a gyerekek közül a legfiatalabbak ma harmincas éveik végein is járhatnak. ...

...nem csalok

Az úgy volt, hogy amikor leszálltunk félkómában augusztusban a repülőről, akkor Alex, aki várt bennünket, hogy ideiglenes telephelyünkre szállítson, úgy érezte, hogy itt az idő friss ismeretségünk hajnalán, hogy megossza velünk a nagy újságot: van ám Edmontoban olyan környék, aminek csodájára járnak az emberek Halloweenkor, úgy kirittyentik a lakók a házuk táját. Mondanom sem kell, ott és akkor hogy feldobott a hír... Aztán úgy egy hónappal ezelőtt bőszen tekerek hazafelé, amikor az első csontvázkéz kinyúl felém a földből. Éppen anyuékkal voltam messengerben, rögtön élő közvetítést is kaptak az előkertben látható további kalickába zárt madárcsontvázakról, sírkövekről és giga méretű pókhálókról. A hullák gyors szaporodását kezdtük megszokni. Mondjuk azért a fehér ruhás szellemnéni, aki a kertben üldögélt csipkés kis ruhácskájában okozott némi fenforgást. A kezében lévő fehér bodros csészikéjét egy óvatlan pillanatban ugyanis a szájához emelte. Az első sikollyal kísért riadalmunk és a gy...

Jogsi

Eleve be voltam tojva némiképp az idegen országban való vezetéstől. Gergő jótanácsával és Zsófi sztorijával a zsebemben indultam az új kontinensre: Csak egyet mondok, ha megállít a rendőr, ne kezdj a jogsid után kotorni európai módra, hagyd a kezed a kormányon és ne mozdulj, mert azt hiszi, fegyverért nyúlsz, és fejbe lő. Aztán mondogathatjuk magunk között, hogy ÁÁÁÁgi, hát nem megmondtam?  Zsófi története nem hipotetikus, maga a valóság: egy kis kaland után a földön a kezükre ülve találták magukat a lopottnak vélt autójuk mellett. Persze tudtam, ezek az USA-ban történtek (vagy, Zsófi?), ez pedig Kanada és én vagyok. Nem riasztanak vissza a jókedélyű ismerőseim hülyeségei. No para.  Mégis, egy bérelt autót megkarcolni, ne adj isten behorpasztani -- a gatyánk megy rá. És az automata váltóról nem is beszélve. Ennek kapcsán szintén a fent nevezettektől kaptam tanácsot: Gergő azt mondta, üljek a bal lábamra és nem lesz baj (most látom, ez a különböző végtagokra ülés ezen a kontine...