Ezt a bejegyzést hosszú hetekkel ezelőtt írtam, még a narancssárga pólós előtt. Már bánom, hogy akkor nem osztottam meg, mert így nem látható lépésről lépésre az az út, ahogyan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt, Kanadában valami nagyon megrázó, egyben felemelő történik az őslakosok és a brit, illetve francia területfoglalók leszármozottai, szóval a hatalmi pozícióban lévők között. Egyezkedések, rehabilitációs törekvések kormányzati és civil oldalról egyszerre, hogy feloldják a feloldhatatlant. Például, hogy áthidalják, hogy az őslakosok számára a nyugati világban elismert írásbeli szerződésnél sokkal erősebb a szóbeli egyezség és az azt felvezető rituálé.
A kép forrása A képen egy Wampun öv látható, amelynek funkciója, hogy dokumentálja a szóbeli megállapodásokat. Manapság segítségükkel korábbi diplomáciai kapcsolatot is lehet igazolni. |
Na de ez itt a kezemben a Starlight. Gyakorlatilag nem tudom letenni: igazi klisé építmény, amely egy vágyott, sosem voltnak tűnő ideális világ elemeiből építkezik. Csak túl sok párhuzam, túl sok szál, így a más körülmények között giccsé formálódó fonal most zavarba ejtően hiteles. A jó indián (Starlight), aki érti a természet nyelvét, tanítja (paternalizálja) a fehér bántalmazott nőt, akit üldöznek vadállattá aljasodott bántalmazói. Az indián egyébként annyira eggyé tud válni az őt körülvevő vadonnal, hogy olyan természetfotókat készít, amire felkapja a fejét a világ: a szem, ami a kamerába néz, nem kukkol, hanem együtt lélegzik a természettel: együtt fut a farkasokkal, szarvasokkal. Az most egyáltalán nem érdekes, hogy a férfi, aki ilyen nagyszerűen ismeri a természet nyelvét, a vadállattá vált üldözőket legyőzi-e vagy ők győzik-e le őt, ezzel a romanticizált világkép fenntarthatóságának bemutatva; és az sem fontos, hogy miféle újrakizsákmányolás az indiánból híres művészt faragni.
Sokkal fontosabb, ahogyan leesik számomra, hogy Wagamese-ben, akár a városban körülöttem élő indigenous emberekben még csak nem is holokausztnyi "távolságra" él a trauma: 1996 (!)-ban zárt be az utolsó iskola, amelynek az volt a célja, hogy családjaiktól elszakított őslakos gyerekeket asszimilálják. (az Indian Horse is erről szól) Wagamese elvágyódástörténete egy valós világból való valós elszakadás története.
Ebből a perspektívából nincs esztétizálás. Mondhatni leszarom a kisujjeltartós történetelemzést. Nyilván nem tudom megítélni Wagamese könyvének (magas)irodalmi értékét nyelvi korlátok miatt sem, de nem is érdekel. Itt maga a regény tanúságtétel -- akármiféle narratív nézőpontot is elemzünk belé. A részvételi színházban is a résztvevők mindenféle értelembe vett autenticitása működteti az előadást, és ha adott esetben kicsit giccsesre is sikeredik a mű a végén, mégis a valódi jelenlét szólal meg. A színen lévők ugyanis szinechdochikus kapcsolatban vannak a megjelenített eseményekkel, és ezt ők maguk ki is tudják rakni a világnak. Hiszen az ő részük, darabjuk, amit látunk, és ha az valós, ami megjelenik, akárhogyan is van előadva, jó.
Wagamese a képembe nyomta az őslakos kérdés egy kis darabját, de ez is elég nagy sallernek bizonyult."
Ez volt hát a bejegyzésem. Irodalomelémélszek, filozófusok (ne) kíméljetek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése