Ugrás a fő tartalomra

Arra, hogy a kutyaszaros utcától lesz honvágyam,

igazán nem számítottam. A hétvégén ugyanis köszönhetően egy emberjogi szervezetnek, ahova anno önkéntesként jelentkeztem, de akiktől immár hamarosan munkát kapok, Montreálban voltam. 6 óra repülőút. Stratégiailag fontos város, a csatornája a tengert egészen a Nagy Tavakkal köti össze. A francia telepeseknek hallatlan szerencséjük volt, hogy mire letelepedtek a bennszülöttek elszeleltek (sic!). 

Ennek köszönhetően négyünk közül én térhettem legelőször vissza Európába. És igen, az első kutyagumira összeugrott a gyomrom. És félreértés ne essék, nem a kakitörölgetés emléke repesztette meg a szívem, hanem mindaz, ami lehetővé teszi ezt a semmivel nem keverhető, a hirtelen elpuhuló-lágyuló-barnuló lépést. Mert ugye, ahhoz, hogy ez megtörténhessen, kutyát sétáltató emberek kellenek. És számukra, elhelyezkedésükre és szélességükre nézvést olyan utcaszerkezet, amely növeli az esélyét, hogy a 4+2 láb után haladó 2 láb pontosan  a megfelelő helyre lépjen. Azaz, hogy ne legyek ilyen enigmatikus: szűk utcák, olyan területek, ahol többen is megfordulnak egy nap, ráadásul gyalogosan, sokan. Na hát ezt tudja Montreál: igazi város, kőépületekkel, macskakövekkel, kutyagumival, 2-3 évszázad találozásának nyomaival. ÉÉÉÉS, az emberek szövetkabátban, retiküllel járnak, kávézókba ülnek be, míves portékákat árulnak. Művészeti galériákkal teli utcák. 



Rovom a kilométereket szó szerint véresre járva a lábam, és egyrészt liheg a nyakamban Homesick, másrészt rettenetesen érzem magam, mert nem tudom nem a telepesek mindent és mindenkit elsöprő győzelmi ünnepeként látni a tényleg imponzáns - full európai - várost.  

És közben - ajaj - érzem, hogy ha már Észak-Amerika, Edmonton lett az etalon. A végtelen proliságával együtt, ahol Crocs papucs és melegítő a trend. Mínusz harmincban is, csak akkor esetleg bélelten. 

A kép csapkodó mínuszokban készült egy metrón. Az alap itt a Crocs papucs, télen is. Tényleg. A képen látható márka, amely részben a bennszülött kultúra formakincsét idézi, szintén nagyon trendi. És lássuk be, eggyel igényesebb változat mint a műanyag tesója. 

A féltve őrzött, száz éves (!) műemléképületével, a Legislature Buildinggel együtt, ahol a turisták ámuldozva fotózzák a márványaulát, és a legérdekesebb, amit a helyiek el tudnak mondani az épület történetéről, egy akusztikai jelenség, ami miatt a harmadik emeleten úgy hallatszik, hogy csőrepedés van az épületben, pedig nem is. 



És a mindent elsöprő hockey őrületével, ahol minden egyes meccs napjára a város narancs-kékbe borul. Miután nézeteimet Edmonton előbbrevalóságáról kifejtem a néhány napra Edmontonba látogató, onnan Montreálba repülő Orsinak, elszégyellem magam, amiért előre fumigálom az élményét. Ő már Montreálaból csak ennyit ír vissza: "Edmontoni lokálpatrióta lettél, lássuk be!".  


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Narancssárga Póló Napja

Pénteken minden gyerek narancssárga pólóban megy suliba, hétfőn munkaszüneti nap lesz, juhéj! Illetve hát... Otthon március 15-én vagy október 23-án erősen kell dolgoznom magamon, hogy ünnepnek tekintsem ezeket a napokat, vagy hogy ott és akkor bármiféle érzelem tapadjon hozzájuk. (Kivéve, hogy március 15-én van P. szülinapja:) Nyilván a mögöttem húzódó sok évtized, a megélt rendszerek folytonos interpretációs kérődzése sem könnyíti meg a dolgom. Meg hát a kis önző, de el nem ítélhető hurrá, ma nincs munka öröme sem segíti a kapcsolódást. Most itt, ebben a kontextusban szabad vagyok ezektől a terhektől. Lehet, hogy ezért, nem tudom. De a narancsárga póló napjának gondolatától simán elsírtam magam már vagy háromszor. Kanadában 1831 és 1996 (!) között több mint 150 ezer őslakos gyereket szakítottak el a szüleiktől és vittek egyházak által vezetett iskolákba asszimilácós céllal.  Every child matters Ezek közül a gyerekek közül a legfiatalabbak ma harmincas éveik végein is járhatnak. ...
7 megjegyzés
További információk

...nem csalok

Az úgy volt, hogy amikor leszálltunk félkómában augusztusban a repülőről, akkor Alex, aki várt bennünket, hogy ideiglenes telephelyünkre szállítson, úgy érezte, hogy itt az idő friss ismeretségünk hajnalán, hogy megossza velünk a nagy újságot: van ám Edmontoban olyan környék, aminek csodájára járnak az emberek Halloweenkor, úgy kirittyentik a lakók a házuk táját. Mondanom sem kell, ott és akkor hogy feldobott a hír... Aztán úgy egy hónappal ezelőtt bőszen tekerek hazafelé, amikor az első csontvázkéz kinyúl felém a földből. Éppen anyuékkal voltam messengerben, rögtön élő közvetítést is kaptak az előkertben látható további kalickába zárt madárcsontvázakról, sírkövekről és giga méretű pókhálókról. A hullák gyors szaporodását kezdtük megszokni. Mondjuk azért a fehér ruhás szellemnéni, aki a kertben üldögélt csipkés kis ruhácskájában okozott némi fenforgást. A kezében lévő fehér bodros csészikéjét egy óvatlan pillanatban ugyanis a szájához emelte. Az első sikollyal kísért riadalmunk és a gy...
2 megjegyzés
További információk

Jogsi

Eleve be voltam tojva némiképp az idegen országban való vezetéstől. Gergő jótanácsával és Zsófi sztorijával a zsebemben indultam az új kontinensre: Csak egyet mondok, ha megállít a rendőr, ne kezdj a jogsid után kotorni európai módra, hagyd a kezed a kormányon és ne mozdulj, mert azt hiszi, fegyverért nyúlsz, és fejbe lő. Aztán mondogathatjuk magunk között, hogy ÁÁÁÁgi, hát nem megmondtam?  Zsófi története nem hipotetikus, maga a valóság: egy kis kaland után a földön a kezükre ülve találták magukat a lopottnak vélt autójuk mellett. Persze tudtam, ezek az USA-ban történtek (vagy, Zsófi?), ez pedig Kanada és én vagyok. Nem riasztanak vissza a jókedélyű ismerőseim hülyeségei. No para.  Mégis, egy bérelt autót megkarcolni, ne adj isten behorpasztani -- a gatyánk megy rá. És az automata váltóról nem is beszélve. Ennek kapcsán szintén a fent nevezettektől kaptam tanácsot: Gergő azt mondta, üljek a bal lábamra és nem lesz baj (most látom, ez a különböző végtagokra ülés ezen a kontine...
1 megjegyzés
További információk