Arra, hogy a kutyaszaros utcától lesz honvágyam,

igazán nem számítottam. A hétvégén ugyanis köszönhetően egy emberjogi szervezetnek, ahova anno önkéntesként jelentkeztem, de akiktől immár hamarosan munkát kapok, Montreálban voltam. 6 óra repülőút. Stratégiailag fontos város, a csatornája a tengert egészen a Nagy Tavakkal köti össze. A francia telepeseknek hallatlan szerencséjük volt, hogy mire letelepedtek a bennszülöttek elszeleltek (sic!). 

Ennek köszönhetően négyünk közül én térhettem legelőször vissza Európába. És igen, az első kutyagumira összeugrott a gyomrom. És félreértés ne essék, nem a kakitörölgetés emléke repesztette meg a szívem, hanem mindaz, ami lehetővé teszi ezt a semmivel nem keverhető, a hirtelen elpuhuló-lágyuló-barnuló lépést. Mert ugye, ahhoz, hogy ez megtörténhessen, kutyát sétáltató emberek kellenek. És számukra, elhelyezkedésükre és szélességükre nézvést olyan utcaszerkezet, amely növeli az esélyét, hogy a 4+2 láb után haladó 2 láb pontosan  a megfelelő helyre lépjen. Azaz, hogy ne legyek ilyen enigmatikus: szűk utcák, olyan területek, ahol többen is megfordulnak egy nap, ráadásul gyalogosan, sokan. Na hát ezt tudja Montreál: igazi város, kőépületekkel, macskakövekkel, kutyagumival, 2-3 évszázad találozásának nyomaival. ÉÉÉÉS, az emberek szövetkabátban, retiküllel járnak, kávézókba ülnek be, míves portékákat árulnak. Művészeti galériákkal teli utcák. 

Rovom a kilométereket szó szerint véresre járva a lábam, és egyrészt liheg a nyakamban Homesick, másrészt rettenetesen érzem magam, mert nem tudom nem a telepesek mindent és mindenkit elsöprő győzelmi ünnepeként látni a tényleg imponzáns - full európai - várost.  

És közben - ajaj - érzem, hogy ha már Észak-Amerika, Edmonton lett az etalon. A végtelen proliságával együtt, ahol Crocs papucs és melegítő a trend. Mínusz harmincban is, csak akkor esetleg bélelten. 

A kép csapkodó mínuszokban készült egy metrón. Az alap itt a Crocs papucs, télen is. Tényleg. A képen látható márka, amely részben a bennszülött kultúra formakincsét idézi, szintén nagyon trendi. És lássuk be, eggyel igényesebb változat mint a műanyag tesója. 

A féltve őrzött, száz éves (!) műemléképületével, a Legislature Buildinggel együtt, ahol a turisták ámuldozva fotózzák a márványaulát, és a legérdekesebb, amit a helyiek el tudnak mondani az épület történetéről, egy akusztikai jelenség, ami miatt a harmadik emeleten úgy hallatszik, hogy csőrepedés van az épületben, pedig nem is. 

És a mindent elsöprő hockey őrületével, ahol minden egyes meccs napjára a város narancs-kékbe borul. Miután nézeteimet Edmonton előbbrevalóságáról kifejtem a néhány napra Edmontonba látogató, onnan Montreálba repülő Orsinak, elszégyellem magam, amiért előre fumigálom az élményét. Ő már Montreálaból csak ennyit ír vissza: "Edmontoni lokálpatrióta lettél, lássuk be!".