Ugrás a fő tartalomra

Arra, hogy a kutyaszaros utcától lesz honvágyam,

igazán nem számítottam. A hétvégén ugyanis köszönhetően egy emberjogi szervezetnek, ahova anno önkéntesként jelentkeztem, de akiktől immár hamarosan munkát kapok, Montreálban voltam. 6 óra repülőút. Stratégiailag fontos város, a csatornája a tengert egészen a Nagy Tavakkal köti össze. A francia telepeseknek hallatlan szerencséjük volt, hogy mire letelepedtek a bennszülöttek elszeleltek (sic!). 

Ennek köszönhetően négyünk közül én térhettem legelőször vissza Európába. És igen, az első kutyagumira összeugrott a gyomrom. És félreértés ne essék, nem a kakitörölgetés emléke repesztette meg a szívem, hanem mindaz, ami lehetővé teszi ezt a semmivel nem keverhető, a hirtelen elpuhuló-lágyuló-barnuló lépést. Mert ugye, ahhoz, hogy ez megtörténhessen, kutyát sétáltató emberek kellenek. És számukra, elhelyezkedésükre és szélességükre nézvést olyan utcaszerkezet, amely növeli az esélyét, hogy a 4+2 láb után haladó 2 láb pontosan  a megfelelő helyre lépjen. Azaz, hogy ne legyek ilyen enigmatikus: szűk utcák, olyan területek, ahol többen is megfordulnak egy nap, ráadásul gyalogosan, sokan. Na hát ezt tudja Montreál: igazi város, kőépületekkel, macskakövekkel, kutyagumival, 2-3 évszázad találozásának nyomaival. ÉÉÉÉS, az emberek szövetkabátban, retiküllel járnak, kávézókba ülnek be, míves portékákat árulnak. Művészeti galériákkal teli utcák. 



Rovom a kilométereket szó szerint véresre járva a lábam, és egyrészt liheg a nyakamban Homesick, másrészt rettenetesen érzem magam, mert nem tudom nem a telepesek mindent és mindenkit elsöprő győzelmi ünnepeként látni a tényleg imponzáns - full európai - várost.  

És közben - ajaj - érzem, hogy ha már Észak-Amerika, Edmonton lett az etalon. A végtelen proliságával együtt, ahol Crocs papucs és melegítő a trend. Mínusz harmincban is, csak akkor esetleg bélelten. 

A kép csapkodó mínuszokban készült egy metrón. Az alap itt a Crocs papucs, télen is. Tényleg. A képen látható márka, amely részben a bennszülött kultúra formakincsét idézi, szintén nagyon trendi. És lássuk be, eggyel igényesebb változat mint a műanyag tesója. 

A féltve őrzött, száz éves (!) műemléképületével, a Legislature Buildinggel együtt, ahol a turisták ámuldozva fotózzák a márványaulát, és a legérdekesebb, amit a helyiek el tudnak mondani az épület történetéről, egy akusztikai jelenség, ami miatt a harmadik emeleten úgy hallatszik, hogy csőrepedés van az épületben, pedig nem is. 



És a mindent elsöprő hockey őrületével, ahol minden egyes meccs napjára a város narancs-kékbe borul. Miután nézeteimet Edmonton előbbrevalóságáról kifejtem a néhány napra Edmontonba látogató, onnan Montreálba repülő Orsinak, elszégyellem magam, amiért előre fumigálom az élményét. Ő már Montreálaból csak ennyit ír vissza: "Edmontoni lokálpatrióta lettél, lássuk be!".  


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

...nem csalok

Az úgy volt, hogy amikor leszálltunk félkómában augusztusban a repülőről, akkor Alex, aki várt bennünket, hogy ideiglenes telephelyünkre szállítson, úgy érezte, hogy itt az idő friss ismeretségünk hajnalán, hogy megossza velünk a nagy újságot: van ám Edmontoban olyan környék, aminek csodájára járnak az emberek Halloweenkor, úgy kirittyentik a lakók a házuk táját. Mondanom sem kell, ott és akkor hogy feldobott a hír... Aztán úgy egy hónappal ezelőtt bőszen tekerek hazafelé, amikor az első csontvázkéz kinyúl felém a földből. Éppen anyuékkal voltam messengerben, rögtön élő közvetítést is kaptak az előkertben látható további kalickába zárt madárcsontvázakról, sírkövekről és giga méretű pókhálókról. A hullák gyors szaporodását kezdtük megszokni. Mondjuk azért a fehér ruhás szellemnéni, aki a kertben üldögélt csipkés kis ruhácskájában okozott némi fenforgást. A kezében lévő fehér bodros csészikéjét egy óvatlan pillanatban ugyanis a szájához emelte. Az első sikollyal kísért riadalmunk és a gy...
2 megjegyzés
További információk

Ma is és ma is és

ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük,  mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.    És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem,  de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.  Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssü...
Megjegyzés küldése
További információk

A Narancssárga Póló Napja

Pénteken minden gyerek narancssárga pólóban megy suliba, hétfőn munkaszüneti nap lesz, juhéj! Illetve hát... Otthon március 15-én vagy október 23-án erősen kell dolgoznom magamon, hogy ünnepnek tekintsem ezeket a napokat, vagy hogy ott és akkor bármiféle érzelem tapadjon hozzájuk. (Kivéve, hogy március 15-én van P. szülinapja:) Nyilván a mögöttem húzódó sok évtized, a megélt rendszerek folytonos interpretációs kérődzése sem könnyíti meg a dolgom. Meg hát a kis önző, de el nem ítélhető hurrá, ma nincs munka öröme sem segíti a kapcsolódást. Most itt, ebben a kontextusban szabad vagyok ezektől a terhektől. Lehet, hogy ezért, nem tudom. De a narancsárga póló napjának gondolatától simán elsírtam magam már vagy háromszor. Kanadában 1831 és 1996 (!) között több mint 150 ezer őslakos gyereket szakítottak el a szüleiktől és vittek egyházak által vezetett iskolákba asszimilácós céllal.  Every child matters Ezek közül a gyerekek közül a legfiatalabbak ma harmincas éveik végein is járhatnak. ...
7 megjegyzés
További információk