Szeretek együtt lenni

szegényekkel, írástudatlanokkal, nehéz sorsúakkal, akiknek kevesebb adatott. Játszottam már színházast drogos kismamákkal, tanítottam menekült roma gyerekeket és asszonyokat, tartottam drámákat javítóintézetben. Amikor először értem haza anno a javítóból, mondtam Balázsnak, hogy lécci lécci figyelj, nehogy ott ragadjak. 

Valahogy azt érzem, hogy ezekben a helyzetekben válik kristálytisztává számomra, hogy még igazi ember vagyok-e. Hogy meg tudjuk-e találni kölcsönösen az utat egymáshoz, hogy tudunk e együtt játszani, nevetni (vagy éppen sírni). Hogy ébred e kölcsönös szeretet, tisztelet egymás iránt. Hogy van-e közös terünk. Ahol érvénytelen a mindenféle társadalmi sallang, minden felvett manír, ahol csak magunk vagyunk, és kiderül, hogy mi is legnagyobb közös osztónk. És persze mindezt abban a reményben, hogy mindez mindannyiunknak jó.

"Mondd meg az uradnak, ha nem tetszik neki, hogy a cigányasszonyok voltak, ők csinálták!" (2022, Budapest)

No hát úgy esett, hogy az itteni nyelviskolában, amiben még szeptemberben kezdtem tanulni, egy nagyon kedves oktató buzdított, hogy jelentkezzek önkéntesnek.  Tanítsak a nyelviskola kormány által finanszírozott részlegében menekült csoportokat. Mert hogy nem a nyelvtudás a lényeg, hanem a szű. Ettől egy kicsit elbizonytalanodtam, mert tudom, hogy köztetek is van olyan, aki egy ehhez nagyon hasonló nyelviskolába jár éppen, és sejtem, mit gondolna, ha az oktató a szűvel állna elibé nyelvtudás helyett. Aztán kiderült, hogy vannak itt teljesen illiterate csoportok is, low-beginnerek is és csak azután jön  a kezdő szint. Ez adott némi bátorságot. A tananyagot kézhez kapjuk, tanárok álma: minden egyes óra előtt bugyirendszerben lefűzve minden handout, bekészítve az okostáblán kinyitandó ppt-k, és percre lebontott óraterv. Szóval készülni sem sokat kell. Szumma szummárum, belevágtam.

Szomáliaiakat, etiópokat, csádiakat tanítok főleg. 12 felnőtt ember, ki tudja milyen múlttal, de akár hét- tíz éve Kanadában anélkül, hogy egy sorry-t tudnának mondani. De most, valamiért, minden áldott nap 180 percet töltenek az életükből azzal, hogy angolt tanuljanak (én csak egy nap tanítom őket, így van esélyük helyesen megtanulni :). Illetve lehet, hogy nem is főleg angolt, hanem  csak minimális tájékozódási készséget a világban. Hogy hogyan kell egy űrlapot kitölteni, lediktálni a nevüket, telefonszámukat, címüket - ha írni nem sikerül. Döbbenten szembesültem azzal például, hogy nem evidens, hogy a papírlapokon felülről lefelé haladunk; vagy ha egy nyitott könyv bal oldalán van egy szám, alatta képek és szavak, amiket össze kell párosítani, akkor nem a könyv más oldalain lévő képek és feladatok között keresgéljük a megoldást. Talán nem láttak még képeskönyvet? Nem tudom. Vagy hogy egy memóriajáték szabályai nem hogy nem ismerősek számukra, hanem szemmel láthatóan nem tudják más játékhoz vagy más ismerethez kötni, hogy milyen szabályrendszer szerint működhet amit épp csinálunk.

Nade. Istenien érezzük magunkat, mondhatom örömmel hat alkalom után. Boldogan nemzeti zászlókat rajzolunk, memorizunk, tárgykeresőt játszunk, irányokat mutogatunk, szórakozunk. Telefonjukon a müezzin beállítva. Imaidőkor csapot papot otthagynak, majd jönnek vissza. (Mondjuk a múltkor egy izgi játék közepén valahogy elmaradt az ima, és nem hiányolták...) Ramadán van, így kínosan kerüljük,  a szomjas és az éhes melléknekevek ismétlését. Amikor azonban le megy a nap (pl. 7.33-kor), akkor felpattannak, megtelik a közös étkező, és tolják magukba az elmaradt kalóriát. Egy kollégám most mutatott rá, hogy a női wc azért úszik a víztől, mert az ima előtti kötelező lábmosással ott kísérleteznek. A nyelviskolában egyébként van imaszőnyegük is, és kis szobákat nyitnak ki nekik erre a célra, de én már mentem be a terembe úgy, hogy másodperceimbe telt, míg rájöttem, hogy épp egy ima közepébe csöppentem. A nyelviskola az óra elején levetítendő info ppt anyagba beteszi a többi diák számára, hogy Ramadan van, hogy az ünneplőknek azt kell mondani, hogy Mubarak Ramadan (Boldog Ramadant). A gyerekek kérdezik, hogy de hát honnan tudom ezt meg azt róluk, ha nem is beszélnek angolul. És hogyan tudom elmagyarázni a többeszszámot, ha semmit nem tudnak.

Hát izé, fogalmam sincs. Olyan a hangulat, hogy kiderülnek a dolgok. És hát a tankönyv. Egészen ámulok, és tényleg nem értem, hogy attól, hogy megtanulunk egy órán négy dolgot, és más is némi átfedéssel megtanítja ugyanazt előttem meg utánam, miért áll össze a fejükben egy kérdőmondat, amikor nem is a kérdőmondat struktúráját tanuljuk, és miért fejlődnek szemmel láthatóan az angolban. Nyilván sok félévembe telne, míg  kezdeném kapizsgálni, hogy hogy is működik ez: angoltanárok, ti tudjátok?

Minden esetre a bevándorlók országának érdekes egy szegmentjét látom így közelről. 1891 óta menekülünek ide különböző hullámokban különböző népcsoportok. Amerikából, Afrikából, Európából, Ázsiából. A kínaiakat például a vasút építése szívta fel -  jöttek, de annyit nem kerestek, hogy visszamehessenek a családjukhoz. Végül kényszerből ittmaradtak, és a közösségük szépen megerősödött (még nem jártuk be az itteni kínai negyedet, de már megvan az útmutató a biciklis túrához). És például mosodákat nyitottak. A szikhek 1902-től jöttek, többynire British Columbiába. Az ő közösségük is nagyon erős. Ők most például úgy látom, hogy az autósikola és vizsga iparágat (is) uralják. Az egyes népcsoportok között leosztódnak a területek. A magyarok '56 ban érkeztek tömegesen, hajóval. Eleinte táborokban helyezték el őket (erről az öreg úr sokat mesélt), az ő befogadásuk  a kanadai nemzeti történelmi örökség része.

Az első magyar menekülteket szállító hajó 

Szóval a különböző népcsoportok szemérmetlenül áramlanak, és igen, találkoztam olyan negyvenes éveiben járó indiaival, akiről kiderült, hogy már iskolába is ide járt, de az angolja mégis elég töredezett volt. Azaz, ezek a csoportok össze tudnak zárni, és tudnak úgy létezni akár évtizedekig, hogy valahogy elkerülik a nyelvtanulást. A kanadaiak pedig végtelen türelemmel és toleranciával vannak a szörnyű kiejtéseink és botladozásaink iránt. Miközben az ellátórendszer és a gazdaság kezdi nem bírni ezt a  fene nagy befogadást, de ez már legyen a bukandóban lévő Trudeau története...