Körling és barátai

Hitetlenkedtem majd hosszasan kacagtam, amikor először láttam embereket egy felmosóbottal rohanni egy csúszó műanyag izé előtt teljes eksztázisban, hogy még simábbra suvickolják az amúgy is tök sima jégfelületet a műanyag izé útja előtt. 

A műanyag izé: tele apró kaviccsal, iszonyú nehéz.

Ez sok éve volt, és szerintem valójában két perces intermezzo volt az életemben, valamiért mégis belémégett az élmény. Az öregúrral is szóba jött, amikor a medencében kajakban ülve kézilabdázás sportjában jeleskedő unokájáról esett szó: a curlingre, e kanadai nemzeti sportra  ő is pihát mondott. Aztán persze amikor a nyelviskolában láttam, hogy lehet menni egy curling klubba kipróbálni, nem mondhattam nemet. 

Előbb érkeztem, így egy nyugdíjas curling-megszállott önkéntessel hosszasan társalogtam a sport nagyszerűségéről. Körülbelül úgy látom most e sportot, mint a kocsmák melletti kuglipályákból kinőtt plázatekepályákat. Baráti társaságok kedélyesen gurítanak és söprögetnek. Szabályát tekintve, ha érted a Pál utcai fiúk golyózását és suvickoltál már tiszta erőből padlót, akkor nagyjából képben vagy. Egyébként úgy tartják, hogy (mint minden), ez is a benszülöttek köpönyegéből bújt elő, ősi játék.

Ez egy közösségi - ha jól sejtem, ősi verziós pálya. A kép mínusz huszak idején készült. Érdekessége, hogy a háttérben (a palánk mögött) Z. grundhockeyzik a helyiekkel, és szülők pedig tűznél melegedve várják a gyereket.  

Szóval azt hiszem, ezzel leírtam a curling pályafutásom felívelésének és hanyatlásának hiteles történetét. Nade. Ezen felbuzdulva elkezdtem számolgatni, hogy e földi paradicsomban hány sportot is próbáltam/tunk ki az elmúlt hónapokban. És rájöttem, hogy sokat.

Mert noha L. minden könyörgése ellenére a fagyott vízesés - mászás elmaradt,

...és jégbringózást meg a 10 percnyi jéghajtányozást nem hívnám sportnak, 

Fagyott ujjaink nem engedték, hogy magunkat is fotózzuk, de a háttérben látszik a jéghajtány: korcsolyaéleken ülsz bekötve és botokkal hajtod megad a jégen és időnként felborulsz és mint egy tehetetlen bogár próbálsz függőlegesbe hengergőzni.

De pickleballozni pickleballoztunk elég sokat még az ősszel, amíg a tenisz végleg át nem vette a hatalmat. A ház előtti különbejáratú pályánkat néha azért elfoglalta más is, de szerencsére az ablakból tudtuk csekkolni, hogy nincs-e ott valaki megátalkodott pont akkor, amikor mi mennénk, így nem eshetett meg az a szörnyűség, hogy fölöslegesen tesszük meg a távot. 

Aztán a pályákat bezárták november elején, és Z. szerint feszítően sokat kellett várni, hogy a közvetlen a teniszpálya mellett lévő koripálya végre kinyisson. Mivel addigra Z. már javában hockeyzott, így kénytelenk voltunk még egy ütőt beszerezni.

A lapos épület a háttérben Z. iskolája, jobbra hátul a sötétben a ház, amiben lakunk

A kilométer hosszússágú koripályák azonban  jégtéren mindent vittek. Azokat még a Sziklás-hegységben  korcsolyázás sem überelte.

A Velencei tavon edzett észjárásunk nem gondolt arra, hogy a tengerszemeken folyamatosan kotorni kell a  havat, hogy korizható legyen a jég, így bár a környezet mesés, maga a pályát pusztán az a tény, hogy be van fagyva, nem teszi csúszhatóvá. Mi legalábbis úgy képzeltük, hogy körbesiklunk majd a tavon, repülünk be a hegyek közé... ehelyett néhány négyzetméteren lehetett körözni.

Hosszú, elágazó jégpálya, este kivilágítva. Ilyenből kettőt találtunk a városban. Külön felhívnám a figyelmet a képen látható vasárnap délelőtti népsűrűségre.

És akkor a sípályákról még nem beszéltem. Igen, itt a prérin. Először jót mulattunk, amikor megláttuk a hat felvonóval rendelkező libalegelőket, azért azonban hamar kiderült, hogy elég vagány ugratópályáik vannak. Ide suli után a Monday Madness akciókkal jártunk, de 2-3 alkalom után úgy éreztem, hogy kimaxoltam a számomra elérhető lehetőségeket, így nekiláttam snowboardozni.

Az utólagos képektől, amelyek a kék-zöld-lila  épen maradt foltjaimat mutatják a testem egész területén, megkímélem az olvasóközönséget

De hát az igazi szerelem, az a sífutás. Hála az öregúrtól kapott léceknek, Balázs is kipróbálta és rá is kapott, így hetente többször nekilódultunk - jobbnál jobb pályákkal teli a város és környéke. Egyszer útközben rénszarvast is láttunk, ahol én - miután alkalmaztam a hüvelykujjszabályt,

tovahajtottam, de Balázs boldogan fényképezett. Aztán amikor a szembe jövő nő elmondta micsoda szörnyű baleset történt vele a múltkoriban a rénik miatt (átvágtattak a pályán, és neki - ó egek - el kellett esnie fékezés gyanánt siklás közben, nehogy nekik hajtson), én elégedetten elmormoltam egy ugye-ugyé-t, Balázs pedig bosszankodva nézte a nem eléggé kivehető felvételeit. 

Búcsúzóul a nő megjegyezte, hogy tarajos sült is lehet ám itt látni, én meg nem mertem megkérdezni, hogy hol kell nézni: a földön vagy a fán...

A képen nem csak az látható, hogy hülye képet vágok mint profi szelfiző, hanem az is, hogy itt a kb. 15 kilométernyi síutak cuki és kevésbé cuki állatokról vannak elnevezve. 

Szóval egyenesen meglepődtünk és elkeseredtünk, amikor márciusban olvadni kezdett a hó. Vége a síkalandozásianknak, ráadásul a tervbe vett pataksízésre még nem került sor....

Na de Edmonton nem hagy cserben. Március közepe óta rendszeresen búcsúsízünk. Leesik egy nagyobb adag hó, elszaladunk sífutni még egy utolsót, majd elolvad. Múlt csütörtöktől például két napig egyfolytában szakadt, az még tán keddig -szerdáig kitart.