FING

Igen, jól olvastad. Pú. Szél. Január óta három workshopon vettem részt, diákokkal, testi fogyatékkal élőkkel és indigenous mesélőkkel. És igen, mindhárom esetben szóba került. Már az elsőn is megrökönyödtem, de még nem tartottam említésre méltónak. A másodikat már elmeséltem a családnak. A harmadiknál eljött az ideje, hogy veletek is megosszam. 

Tulajdonképpen prűdségem, neveltetésem, kultúrám ágálása ellenére állok most elétek. De kezdjük az elején. 

Az első esetben még magyarázható volt. Improvizációs kurzust tartott többnyire pszichológus szakos egyetemistáknak egy foglalkozására nézvést bohóc (igen, igazi bohóc!). Egy bonyolult bemelegítő játéknál az volt a feladat, hogy különböző módokon adjuk át egymásnak a szót. Azt, hogy miképpen, mindig a tanár / bohóc határozta meg. Nos, egy ponton terpeszbe állt, elkezdett leguggolni, miközben félreérthetetlen hangot adott a szájával. A játék természetéből adódóan ezt minden diáknak többször meg kellett ismételnie.Tulajdonképpen vicces volt, mert szerénységtől, szégyellőségi foktól és mókamikiségtől függően tanúi lehettünk a púk teljes lehetséges arzenáljának. Volt ott nagy mellényű, hosszan gomolygótól, magát álcázni kívánő, fütyülve tovasétáló, minden. De azért azt gondoltam, hogy no, hát azért mégiscsak.

A második alkalommal, a különböző testi fogyatékkal élő, többnyire 60 fölöttiek számára tartott emberi jogi rendezvényen a workshop vezetője azt eszelte ki, hogy különböző szempontokkal megtámogatva segíti a résztvevők ismerkedését. Így hát egy ponton nekiszegezte a társaságnak a kérdést, hogy ki az, aki mint ő maga is, tett már olyat, hogy miután csendben eleresztette magát, tovasompolygott, ezzel valaki másra terelve a gyanút. Mit mondjak, a csapat elég becsületesnek bizonyult...

Aztán az indigenous storytelling délutánon pedig... de ne fussunk elébe.

Mert azt tudni kell, hogy itt a nagy prérin, e beláthatatlan lapályon hideg szelek fújnak, hosszú, novembertől áprilisig tartó teleken át didereghet az ember. Van akinek hókunyhója, vagy sátra a menedéke. De szerencsére az ősök bölcsessége mindig gondoskodik a jövőről. A szárított bölényhús készítésének módja, amibe különféle vitamindús bogyókat is beleszárítanak, generációról generációra száll.

Így hát hosszú teleken is sokáig van mit enni, a pemmikán sokáig kitart. Ezen a télen azonban Calf Robenak elfogyott a készlete. Gyomra igen-igen korgott, így hát felkapta fegyverét, hogy egy nyulat, tarajos sült vagy legalább egy hódot szerezzen magának. Elindult a hidegben, a szél csak úgy fútta a porhavat, alig látott tőle, de hallani hallotta, amint az állatok nevetgélve ugrálnak el útjából. Nem volt mit tennie, visszafordult, és korgó gyomorral hajtotta álomra szemét aznap éjjel is. Másnap megint felkerekedett, de megintcsak így járt: hallotta a kuncorászó állatokat, hogy hihihi meg hahaha, nyakon csípni azonban egyiket sem tudta. Harmadnap, amikor már szinte tántorgott az éhségtől, valamivel csendesebb volt a szél, a nagy fehérség közepette vadászaton élesedett szeme meglátta, hogy az egyik bokor mögött nyúl füle fehérlik. 

Arctic hare - ez a kanadai nyúlfajta télen fehérré válva kamuflálja magát. Itt néha az ablakon kinézve is látunk egyet-egyet.

Csendben megállt, lassú, hangtalan mozdulatokkal célzásra emelte fegyverét, lábát szétvetette, hogy stabilan célozzon, majd megroggyasztotta, hogy szemmagasságba kerüljön a célpont, és és és... amint leereszkedett, feneke diadalmas púval köszöntötte a kilátásban lévő vacsorát. A nyúl, mondanom sem kell, héthatáron túl. Emberünk nagyon megdühödött. Hogy ínye már te fenék, te haszontalan, te semmirekelő lik, hát mit képzelsz magadról? Ütötte így, verte úgy önnön ülepét, feneke már sajgott, de haragja csak nem csillapodott. Hazament, de a düh nem fagyott belé az úton, ő csak szidalmazta, átkozta azt a mihaszna valagot. Úgy döntött, azonnyomban megbünteti. Lehúzta  gatyáját, és ráült a tűzre, hogy nesze neked te senkiházi. Mikor már úgy de úgy fájt a feneke, hogy nem bírta tovább, úgy érzete, elég a leckéből, gatyáját felhúzta, és újból nekiindult vadászni. Mondanom sem kell, nyúlszerencse nem adatok egy nap kétszer, megint eredménytelenül fordult vissza. Hát, amint megy, mendegél, nagy búsan hazafelé, egyszer csak meglát az úton egy jókora füstölt húsdarabot. Azon nyomban felkapja, megeszi, máris jobban érzi magát. Alig lép néhány lépést,  egy újabb adag hús kerül elibe. Azt is felfalja sebtiben. Aztán, lássatok csodát, egy harmadik, egy negyedik is a lába elé kerül. Most már cipeli haza ínségesebb időre az eledelt, alig bírja. Ahogy hazaér, azonban megint kuncorászásra lesz figyelmes. A kárörvendő állatok hangja már megint. De a kuncorászsásból hahotázás, és egyre kivehetőbb hangok lesznek: hehehe, ember, tudod, te mit ettél meg, miféle húsdarabok kerültek elibéd?!

Itt a vége, fuss el véle.

Minden kommentnek, ötletnek örülök, mert teljes tanácstalansággal ülök  a gép előtt.