Tudom, miért üvöltenek a farkasok - Bálintnak, Timinek, Gábornak és minden erdőben futó barátomnak

Szóval az úgy volt, hogy találtam egy programot, ahol egy indeginous költő - önéletíró olvas fel műveiből. Ugyanebben a szervezésben délután pedig river walking lesz, akármit is jelentsen ez. Elmegyek a délelőtti  programra, a költőnő (?) tetszik. Hitelesen, szépen beszél a kultúrájáról, miközben verseiből kristálytisztán rajzolódik ki a természethez való viszonya. Időközben kiderül, hogy a river walkingot is ő vezeti délután, hát elmegyek. 

És képzeljétek, mibe csöppentem: egy, a folyóvizeknek hálaadó rituálénak lettem hirtelen részese. Pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy tubákot szorongatva a kezemben sétálok az ösvényen a folyóhoz, miközben figyelem, hogy a köröttem lévő természet mely eleme választ ki engem, hívja a tekintetem, hogy vegyem észre. Hogy a markomban lévő tubákot üggyel-gonddal szórom a folyóba, hogy legalább valamit visszaadjak abból, amit ő adott, végül egy füstőlőtál füstjében megmossam arcom, kezem.  Hazajőve dadogom a családnak, hogy kár, hogy nem voltak ott, mert valami fontos történt. 

Water is Life: Thunderbird Woman's Mom by Christi Belcourt

Ennyiben hagyjuk. De azért időnként beleremegek. Később lassan kiderül hogy őslakos nők csoportjai járnak végig így több száz kilométeres folyómenti utakat hálaadásként és a vizek megóvása érdekében. Egy regényből pedig megtudom, hogy a tubák tűzbe / vízbe vetése kb az állatáldozat bemutatásával egyenértékű. A füstfürdő meg talán a sweat lodge megtisztulási ceremónia mini változata lehetett. 

Készítő: Mikkel Aaland 

Nagyon töröm a fejem, hogy mi is történt. Mert az egy dolog, hogy magamban keresnem kell az ilyes katartikus történések helyét és jelentését, azzal elvagyok már évtizedek óta. De most az is el kezdett izgatni, hogy hogyan tud a nagyokos nyugati világ a különböző népcsoportokkal és az ő tudásaikkal és hiteikkel együtt, valóban egyenrangú, egymást elismerő társadalmat építeni. Hogy hogyan képes például valid tudásként és nem hitként elismerni a jövővel, a múlttal és természettel való ilyetén kapcsolattartást.

És akkor álljon itt egy két hónapja írt posztom, ami tulajdonképpen ugyanerről szól csak kicsit másképp:

"Az indián férfi tanítja a fehér nőt a természetre (hehe). Kicsit Matula bácsisan, de mégsem. Mert nem a tapasztalatait adja át a farkasokkal, a jávorszarvasokkal vagy az időjárással kapcsolatban, hanem egy nyelvet, ami képessé tesz a farkasok, a jávorszarvasok, a sziklák közötti eligazodásra.

Így megtanítja, hogyan lehet nem fókuszált figyelemmel mindenre figyelni (azaz nem a lábad elé nézve lépni a vadonban);  csöndben lenni, olyan természeti lénnyé válni, ami a másik lény számára tereptárggyá és nem potenciális veszéllyé tesz. Nos, és megtanítja futni. És itt jöttök a képbe.

Mert noha rettenetesen giccses szöveg, mégis. Mert annyira más közegben játszódik, annyira más céllal futnak ezek a regényhősök, mégis ráismertem:

They ran for weeks. He'd lead her uphill or through long undulating courses along the banks of rivers and streams, They ran plateaus and meadows. They ran from the barn across the pasture and up the curling trail of the ridge, They ran in the evening and they ran in the morning, and she learned to love the feeling of her body in motion. It awakened her to herself. It made her feel keenly alive and so it became like a drug she needed every day and she took long loping rambles on her own along the concession line that led to town, turning at the Welcome sign to run back. She ran the trails he led her to. Alone. There was no fear in that. Instead, she approached the running the same way she approached the walking and let herself slip into the mystical dream of it, each footfall, each step, each stride a moving deeper into the land and into the country of her own being. She had nights of deep, unmoving, dreamless sleep, She always woke up replenished, Her muscles grew taut and strong and resilient. He showed her how to jump and leap and not break pace, and began to trust her balance and her lithe strength so that the running became less arduous and more natural, freer, and expansive to her spirit. 

"I know why wolves howl," she said one night while they sat on the porch. 

"Why's that?" he asked.

"Because it's the only way they can say how they feel."

"Bein' a wolf, you mean."

"Well, yeah. I guess. But when I'm running I feel the world movin' through me mor'n I feel me movin' through the world. There's no words for that. There just isn't. In those moments, the only thing I want to do is howl"

Richard Wagamese: Starlight, Book two, Chapt.6.

Szeretettel:

Ági"