Ugrás a fő tartalomra

Fogadó óra

Szégyen ül rajtam, olyan tükröt tartott. Mert Magyarországon ugye tradícionálisan valami olyanra használjuk az iskolai fogadóórákat, hogy mi,  a suliból kirekesztett, ám  a gyermek fölött diszponáló szülők jól összedugjuk a fejünket az oktatóval, akiről hirtelen felindulásunkban (vagy néha jó okkal) feltételezzük, hogy szintén látója gyermekünknek, és megbeszéljük, elpanaszoljuk, megdicsérjük, tervet szövünk.

A képen a minden suli előtt ott előtt álló üzenőtábla látható. Az Allendale történetesen Z. iskolája

Itt úgy néz ki a meet the teacher day a Junior high schoolban, hogy a gyermek megfogja a kezét a szülőnek, végigvezeti az iskolán. A tantermekben várakozik egy-egy tanár, akihez a terem tartozik. A terem az "övé", abban az értelemben, hogy ha tíz éve tanít a suliban, akkor tíz éve rendezgeti, formálja saját képére, mert minden napját ott tölti, az osztályok vonulnak minden órában az ő birodalmába. Nálunk fordított a logika, ami egy élhető suliban, ahol a gyerekek magukénak tudják érezni a termet, talán jobb verzió. Szóval a tanár várakozik, esetleg egy-egy bemutatkozó prezentációt is kivetít magáról, a gyerek és a szülő belép hozzá.

A tanár a köszöntés - bemutatkozás után rögtön a gyerekhez fordul, és elkezd vele beszélgetni: Hogy érzed magad, vannak-e már barátaid, mire van szükséged tőlem? Kérdezz akár órán kívül is! Egyébként mióta vagy itt? És jaj, hát Magyarország... Közben megdicséri az angolját, biztatja. Vele beszél, mindkettőnk felé fordulva. Ha okoskodáshoz szokott szülőként kérdezek vagy felvetek valamit, ő szigorúan kettőnknek válaszol. Így az angol felzárkoztató tanár kifejezetten gyermeki vagy legalábbis hármunk döntéseként kezeli, hogy Z.átmenne-e inkább a francia csoportba, a termi tanár pedig kettőnkön keresztül üzent az otthoni kollégáknak (!) elképedve, hogy milyen jól tud Z. angolul. A zenetanár, akihez csak azért mentünk be, mert tudni akartuk, hogy lehet-e jelentkezni a zenekarba, nem ismerte Z-t. Vele két mondatot váltottunk a lehetőségekről, de gyorsan felírta egy első látásra tuti elveszésre ítélt cetlire a nevét, aki öt nap múlva 3D nyomtatás óra helyett már a bandbe járt. És mindez néhány percben, határozottan és jó érzékkel lekerekített villámbeszélgetésekben zajlik.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, és lehet, hogy a történet alapvetően rólam szól, minden esetre elszégyelltem magam. Hogy ha nekem, véletlenül valaha is eszembe jutott volna ez a forma - amit erősen kétlek - akkor is max valami jópofizós, a gyerek feje fölött összekacsintós verzóig merészkedett volna el a képzeletem. Brrrrrrr. De ciki.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ma is és ma is és

ma is kapom. Asszem sikerült valami kávéfőzőgép gyártósor mellé keverednem. Mert ugye azt hittem, hogy akkor így július utolsó haramda táján már csak megírom könnyes szemmel, hogy igen, augusztus 11-én én a lányokkal végleg, Balázs 12-én két hétre haza. Hogy hahó, Zsófi; hahó, Gergő, lebegtettük,  mellébeszéltünk amíg lehetett, de most már tuti, újra kell a kecónk. Bocs.    És persze, megírhatom, és könnyezhetek is akár örömömben akár bánatomban, és búcsúzkodhatnék és öltöztethetném díszbe a szívem,  de akkor a kávéfőzők - mint valami idióta rajzfilmben - mind a földön landolnának.  Mert ugye még igen, végigviszem a csoportom, és elmegyek helyettesíteni is néhány órát. És jaj, még legalább kétszer három óra kell hetente hogy a cikket megírjuk Jannel. De az ékszerkészítő nőhöz is be kéne ugrani egy fél napra, és az öregúrral is tervben van még egy evezés. Igen, az antiabelizmus workshopra is elmegyek és utána beülünk valahova Juleennel. Szabadtéri kürtőskalácssü...
Megjegyzés küldése
További információk

Hogyan lett műanyag karácsonyfánk?

Az úgy volt, hogy akkor lettem gyanús magamnak, amikor a halloweeni gusztustalanságok elkezdtek tetszeni. Sőt. Nem kell mélyanalízis, hogy felismerjem, hogy tulajdonképpen kifejezetten izgattak. Tekintetem folyton kutatta az utcán az újabb és újabb szörnyűségeket. Egy-egy zombi megtekintésére odarángattam a családot esténként. A műanyag varázslat kifejezetten magával ragadott. Ez azért is különösképp figyelemre méltó, mert azt hiszem, életemben nem néztem rá korábban egy zombi, vámpír vagy csontváz jelmezre, voltaképpen meg sem tudtam különböztetni őket, mert agyam egyöntetűen a "hülyeség" címkét ragasztotta rájuk, ami a további formai-tartalmi differenciálásnak egy csapásra útját állta. Elmúlt a Halloween, és azon nyomban karácsony lett. Nem viccelek, tényleg. Csak azért nem írtam róla korábban, mert meg kellett küzdenem azzal, hogy térdig járunk  a karácsonyban, amikor még advent sem volt: fehér utcák és a lakásokban-utcán szaporodó karácsonyfák, fényízléstelenségek. Ahogy...
2 megjegyzés
További információk

NEMECSEK- csupa nagybetűvel

Az, hogy egy sima nyilvános bemutatkozáskor hozzáteszed, hogy she/her vagy éppen hogy she/they itt teljesen normális. Én azonban még nem tudtam soha megtoldani a nevemet a nemi rangommal, címemmel. Nem tudom kimondani, mert zavarba hoz.  Egyrészt úgy, ahogyan anno a hátam mögé néztem, hogy kivel beszélnek, amikor először tanárnő nek vagy anyuká nak neveztek. Éppen így elég szűkösnek érzem (és magamra egyáltalán nem passzolónak) a nő címkét. Egyszerűen mert nem tudom mi az. (Ahogy egyszer Zs. mondta, hogy egy szülőin körülnézve látod a csupa retikülös anyukát, és te elhűlve konstatálod, hogy te bizony soha de soha nem leszel nő .) Mondjuk azon kiakadnék asszem, ha valaki azt mondaná rám, hogy ez a fiú tiszta hülye mert ilyeneken gondolkodik . De ez az én kis nyomorom. Viszont az is zavarba hoz, csak egészen másképp, hogy más  úgy mutatkozik be, hogy she/her vagy he/him. Olyan férfiak és nők, akiknek látszólag nem tisztázandó a kérdés. A világ legtermészetesebb módján illesztik...
Megjegyzés küldése
További információk