Szégyen ül rajtam, olyan tükröt tartott. Mert Magyarországon ugye tradícionálisan valami olyanra használjuk az iskolai fogadóórákat, hogy mi, a suliból kirekesztett, ám a gyermek fölött diszponáló szülők jól összedugjuk a fejünket az oktatóval, akiről hirtelen felindulásunkban (vagy néha jó okkal) feltételezzük, hogy szintén látója gyermekünknek, és megbeszéljük, elpanaszoljuk, megdicsérjük, tervet szövünk.
 |
| A képen a minden suli előtt ott előtt álló üzenőtábla látható. Az Allendale történetesen Z. iskolája |
Itt úgy néz ki a meet the teacher day a Junior high schoolban, hogy a gyermek megfogja a kezét a szülőnek, végigvezeti az iskolán. A tantermekben várakozik egy-egy tanár, akihez a terem tartozik. A terem az "övé", abban az értelemben, hogy ha tíz éve tanít a suliban, akkor tíz éve rendezgeti, formálja saját képére, mert minden napját ott tölti, az osztályok vonulnak minden órában az ő birodalmába. Nálunk fordított a logika, ami egy élhető suliban, ahol a gyerekek magukénak tudják érezni a termet, talán jobb verzió. Szóval a tanár várakozik, esetleg egy-egy bemutatkozó prezentációt is kivetít magáról, a gyerek és a szülő belép hozzá.
A tanár a köszöntés - bemutatkozás után rögtön a gyerekhez fordul, és elkezd vele beszélgetni: Hogy érzed magad, vannak-e már barátaid, mire van szükséged tőlem? Kérdezz akár órán kívül is! Egyébként mióta vagy itt? És jaj, hát Magyarország... Közben megdicséri az angolját, biztatja. Vele beszél, mindkettőnk felé fordulva. Ha okoskodáshoz szokott szülőként kérdezek vagy felvetek valamit, ő szigorúan kettőnknek válaszol. Így az angol felzárkoztató tanár kifejezetten gyermeki vagy legalábbis hármunk döntéseként kezeli, hogy Z.átmenne-e inkább a francia csoportba, a termi tanár pedig kettőnkön keresztül üzent az otthoni kollégáknak (!) elképedve, hogy milyen jól tud Z. angolul. A zenetanár, akihez csak azért mentünk be, mert tudni akartuk, hogy lehet-e jelentkezni a zenekarba, nem ismerte Z-t. Vele két mondatot váltottunk a lehetőségekről, de gyorsan felírta egy első látásra tuti elveszésre ítélt cetlire a nevét, aki öt nap múlva 3D nyomtatás óra helyett már a bandbe járt. És mindez néhány percben, határozottan és jó érzékkel lekerekített villámbeszélgetésekben zajlik.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, és lehet, hogy a történet alapvetően rólam szól, minden esetre elszégyelltem magam. Hogy ha nekem, véletlenül valaha is eszembe jutott volna ez a forma - amit erősen kétlek - akkor is max valami jópofizós, a gyerek feje fölött összekacsintós verzóig merészkedett volna el a képzeletem. Brrrrrrr. De ciki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése