Ugrás a fő tartalomra

Fogadó óra

Szégyen ül rajtam, olyan tükröt tartott. Mert Magyarországon ugye tradícionálisan valami olyanra használjuk az iskolai fogadóórákat, hogy mi,  a suliból kirekesztett, ám  a gyermek fölött diszponáló szülők jól összedugjuk a fejünket az oktatóval, akiről hirtelen felindulásunkban (vagy néha jó okkal) feltételezzük, hogy szintén látója gyermekünknek, és megbeszéljük, elpanaszoljuk, megdicsérjük, tervet szövünk.

A képen a minden suli előtt ott előtt álló üzenőtábla látható. Az Allendale történetesen Z. iskolája

Itt úgy néz ki a meet the teacher day a Junior high schoolban, hogy a gyermek megfogja a kezét a szülőnek, végigvezeti az iskolán. A tantermekben várakozik egy-egy tanár, akihez a terem tartozik. A terem az "övé", abban az értelemben, hogy ha tíz éve tanít a suliban, akkor tíz éve rendezgeti, formálja saját képére, mert minden napját ott tölti, az osztályok vonulnak minden órában az ő birodalmába. Nálunk fordított a logika, ami egy élhető suliban, ahol a gyerekek magukénak tudják érezni a termet, talán jobb verzió. Szóval a tanár várakozik, esetleg egy-egy bemutatkozó prezentációt is kivetít magáról, a gyerek és a szülő belép hozzá.

A tanár a köszöntés - bemutatkozás után rögtön a gyerekhez fordul, és elkezd vele beszélgetni: Hogy érzed magad, vannak-e már barátaid, mire van szükséged tőlem? Kérdezz akár órán kívül is! Egyébként mióta vagy itt? És jaj, hát Magyarország... Közben megdicséri az angolját, biztatja. Vele beszél, mindkettőnk felé fordulva. Ha okoskodáshoz szokott szülőként kérdezek vagy felvetek valamit, ő szigorúan kettőnknek válaszol. Így az angol felzárkoztató tanár kifejezetten gyermeki vagy legalábbis hármunk döntéseként kezeli, hogy Z.átmenne-e inkább a francia csoportba, a termi tanár pedig kettőnkön keresztül üzent az otthoni kollégáknak (!) elképedve, hogy milyen jól tud Z. angolul. A zenetanár, akihez csak azért mentünk be, mert tudni akartuk, hogy lehet-e jelentkezni a zenekarba, nem ismerte Z-t. Vele két mondatot váltottunk a lehetőségekről, de gyorsan felírta egy első látásra tuti elveszésre ítélt cetlire a nevét, aki öt nap múlva 3D nyomtatás óra helyett már a bandbe járt. És mindez néhány percben, határozottan és jó érzékkel lekerekített villámbeszélgetésekben zajlik.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, és lehet, hogy a történet alapvetően rólam szól, minden esetre elszégyelltem magam. Hogy ha nekem, véletlenül valaha is eszembe jutott volna ez a forma - amit erősen kétlek - akkor is max valami jópofizós, a gyerek feje fölött összekacsintós verzóig merészkedett volna el a képzeletem. Brrrrrrr. De ciki.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Narancssárga Póló Napja

Pénteken minden gyerek narancssárga pólóban megy suliba, hétfőn munkaszüneti nap lesz, juhéj! Illetve hát... Otthon március 15-én vagy október 23-án erősen kell dolgoznom magamon, hogy ünnepnek tekintsem ezeket a napokat, vagy hogy ott és akkor bármiféle érzelem tapadjon hozzájuk. (Kivéve, hogy március 15-én van P. szülinapja:) Nyilván a mögöttem húzódó sok évtized, a megélt rendszerek folytonos interpretációs kérődzése sem könnyíti meg a dolgom. Meg hát a kis önző, de el nem ítélhető hurrá, ma nincs munka öröme sem segíti a kapcsolódást. Most itt, ebben a kontextusban szabad vagyok ezektől a terhektől. Lehet, hogy ezért, nem tudom. De a narancsárga póló napjának gondolatától simán elsírtam magam már vagy háromszor. Kanadában 1831 és 1996 (!) között több mint 150 ezer őslakos gyereket szakítottak el a szüleiktől és vittek egyházak által vezetett iskolákba asszimilácós céllal.  Every child matters Ezek közül a gyerekek közül a legfiatalabbak ma harmincas éveik végein is járhatnak. ...
5 megjegyzés
További információk

...nem csalok

Az úgy volt, hogy amikor leszálltunk félkómában augusztusban a repülőről, akkor Alex, aki várt bennünket, hogy ideiglenes telephelyünkre szállítson, úgy érezte, hogy itt az idő friss ismeretségünk hajnalán, hogy megossza velünk a nagy újságot: van ám Edmontoban olyan környék, aminek csodájára járnak az emberek Halloweenkor, úgy kirittyentik a lakók a házuk táját. Mondanom sem kell, ott és akkor hogy feldobott a hír... Aztán úgy egy hónappal ezelőtt bőszen tekerek hazafelé, amikor az első csontvázkéz kinyúl felém a földből. Éppen anyuékkal voltam messengerben, rögtön élő közvetítést is kaptak az előkertben látható további kalickába zárt madárcsontvázakról, sírkövekről és giga méretű pókhálókról. A hullák gyors szaporodását kezdtük megszokni. Mondjuk azért a fehér ruhás szellemnéni, aki a kertben üldögélt csipkés kis ruhácskájában okozott némi fenforgást. A kezében lévő fehér bodros csészikéjét egy óvatlan pillanatban ugyanis a szájához emelte. Az első sikollyal kísért riadalmunk és a gy...
2 megjegyzés
További információk

Jogsi

Eleve be voltam tojva némiképp az idegen országban való vezetéstől. Gergő jótanácsával és Zsófi sztorijával a zsebemben indultam az új kontinensre: Csak egyet mondok, ha megállít a rendőr, ne kezdj a jogsid után kotorni európai módra, hagyd a kezed a kormányon és ne mozdulj, mert azt hiszi, fegyverért nyúlsz, és fejbe lő. Aztán mondogathatjuk magunk között, hogy ÁÁÁÁgi, hát nem megmondtam?  Zsófi története nem hipotetikus, maga a valóság: egy kis kaland után a földön a kezükre ülve találták magukat a lopottnak vélt autójuk mellett. Persze tudtam, ezek az USA-ban történtek (vagy, Zsófi?), ez pedig Kanada és én vagyok. Nem riasztanak vissza a jókedélyű ismerőseim hülyeségei. No para.  Mégis, egy bérelt autót megkarcolni, ne adj isten behorpasztani -- a gatyánk megy rá. És az automata váltóról nem is beszélve. Ennek kapcsán szintén a fent nevezettektől kaptam tanácsot: Gergő azt mondta, üljek a bal lábamra és nem lesz baj (most látom, ez a különböző végtagokra ülés ezen a kontine...
1 megjegyzés
További információk